hópárnák pihennek az ágakon,
a világ lélegzete lassul,
az idő térdre ereszkedik.
Jégcsapok csillanó sora
régi telek hangját idézi,
gyermekkori reggelekét,
ahol a tél mesélni tudott.
A tiszta fehérség körülölel,
megérkezik a nyugalom,
kint a tájban, bent a szívben
egy pillanatban teljessé válik.
Halk hó hull az Alföldön –
ritka ajándék ez a perc,
a Föld emlékezni kezd
egy szelíd, régi ritmusra.
A hó akkor öröm volt,
súlytalan nevetés,
piros arc, gőzölgő lehelet,
felszabadult gyermeki lét.
Szeretem e fehér perceket,
ahol megáll a sietség,
és a világ újra elhiszi,
csendben szeretni elég.
