A szél halk, lágyan simítja a tér árnyát,
minden rezgés a testem körül táncol,
nem súly, csak hullám, ami átsuhan rajtam.
Fáradt fény tapad a plafon csendjéhez,
a világ súlya elernyed, de nem vesz el engem,
csak engedi, hogy lélegezzek.
A pillanat sűrű, mint méz,
és én ott vagyok, finoman ringva,
minden zajt érezve, de nem birtokolok,
minden rezgést átengedve,
mégis önmagam maradok.
Tág a mezőm, csendben, álmosan,
ahol minden fény és árnyék
együtt lélegzik velem —
és végre, a tér velem hullámzik.
