2025. október 22., szerda

Rozsdás kulcs



Az éjszaka csendjében a hold ezüstfénye végigsiklott a régi torony ablakán. A lány remegő kézzel tartotta a kulcsot, amelyet nagyanyjától örökölt. Azt mondta: -Egyszer eljön az idő, amikor megérted, mihez nyit ajtót. Most érezte, ez a pillanat elérkezett. A torony mélyén rozsdás zár várta; a kulcs beleillett, s a nyikorgás, ahogy elfordította, mintha a csillagok dalát szabadította volna ki. Odabent nem kincset, hanem egy fénylő tükröt talált. A tükörből egy másik világ fénye áradt, s egy ismeretlen alak lassan kilépett rajta. Suttogása megremegtette a lányt:
-Te hívtál engem. Most a sorsod örökre, végérvényesen és visszavonhatatlanul az enyémmel fonódik össze, örökké.

2025. október 20., hétfő

A szív jelez



A nap még melegen simogatta az udvart, amikor elindultam. Molly, a trikolór skót kiskutyám árnyékként követett a kapuig. Megsimítottam a selymes bundát, tenyerem alatt apró remegés futott végig, és súgtam neki:
– Sietek haza, Mollykám.

 Ő halk nyüszítéssel válaszolt, mintha a szavaim a szívéig értek volna. Szíve már akkor remegett, mert érezte: valami készülődik, a vihar már az árnyékban lapult, és a levegő nehéz lett, akár egy visszafojtott sóhaj.

 Az ég késő estére szinte feketévé vált. A szél süvített az ablakok mellett, a fák ágai vadul csapkodtak, ágak ropogtak, és a villámok fénycsóvája szinte az arcomba vágott minden alkalommal, amikor végig szántották az eget. Szorítottam a kormányt, szívem mintha összehúzódott volna, mert tudtam: Mollykám retteg a mennydörgéstől. Sejtettem, hogy baj lesz, ha nem érek haza időben.

 Az eső pergő ritmusa dobolt az autó tetején, mintha apró ujjbegyek kopogtak volna rajta türelmetlenül. A gumik csúsztak a sárban, minden kanyarban a szívem szinte megállt. Többször meg kellett állnom, mert a zuhogás sűrű függönye mögött szinte semmit sem láttam.

 Molly eközben a kerítés felé futott, mancsa alatt cuppogott a sár, teste reszketett, farkát szorosan a lába közé húzta. A mennydörgés elől menekült, a villámlástól – ösztönei hajtották. Ahogy átugrotta a kerítést, minden izma beleremegett; csak a biztonságot kereste, de a félelem elragadta. Csak futott és futott, mintha nem lenne visszaút.

 Mire a kapuhoz értem, éreztem, baj van. Az udvar üres volt. Molly sehol. Szívem kihagyott egy ütemet. A kerítés mellett sáros mancsnyomok – Molly átugrotta.

– Molly! Hol vagy? – kiáltottam, hangom megtört, akár a viharban recsegő faág. A gyomromban mintha kövek gyűltek volna. Minden zugot bejártam, kerestem, de hiába – az estéim nehezek voltak, súlyosak, mint az elárvult udvar csendje.

 Hiányzott minden nesz: a labda koppanása, amikor játszott, a halk nyüszítés, amivel hozzám bújt. Elviselhetetlen volt nélküle. Reggelente üres volt a ház; nem ébresztett a vidám ugatás, nem éreztem az orra hűvös érintését az arcomon.

– Él még… érzem a szívemben – suttogtam, miközben könnyeim potyogtak, és a mellkasomat nyomta az aggodalom.

 Napokig jártam a környéket, plakátokat ragasztottam, telefonáltam, mindent megtettem, hogy megtaláljam. Jutalmat is felajánlottam annak, aki visszahozza.

– Hallod a hangom, kicsim? – kérdeztem sokszor a sötétedő utcákon, de csak a szívem fájdalma válaszolt. Álmaimban hallottam az ugatását, éreztem őt, láttam lelki szemeim előtt, ahogy a füle mozdul lélegzetvételekor. A sejtés lassan reménnyé érlelődött bennem, amely minden reggel új erőt adott a kereséshez.

 Már eltelt egy hét. Nem adtam fel. A közeli város felé indultam. A párás reggelben minden zaj felerősödött: a madarak riadtan röppentek fel, a föld nedves illata megtöltötte az orromat. A tisztás szélén megpillantottam őt!

– Molly! Kiskutyám! Te vagy az! – kiáltottam.

 Ahogy meglátott, farkát hevesen csóválta, ugrálni kezdett. A félelem és a megkönnyebbülés egyszerre látszott a szemében, minden lépésével közelebb jött hozzám.

– Molly! – kiáltottam, és futva öleltem át.

 Ő nyüszítve ugrált, hangja mintha egyszerre sírt és nevetett volna, miközben könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Itt vagy… itt vagy végre! – suttogtam, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Ő a mellkasomhoz fúrta a fejét, nyalogatott. Megviselt, lefogyott volt, de minden rezdülésében ott lüktetett a hála.

 Autóba tettem, azonnal állatorvoshoz vittem. Az út minden egyes kátyújánál, minden fékezésnél őt figyeltem, de Molly minden mozdulatomra reagált, éreztem a bizalmát.

 Az állatorvos megvizsgálta Mollyt.

– Megviselt, de szerencsére egészséges – mondta, miközben simogatta a fejét.

 Molly hálásan nyalogatta a kezemet, mintha szívének minden köszönete ezen a gesztuson keresztül áradt volna felém. A bundája újra fényes volt, a szeme csillogott – és a szívem végre megnyugodott.

 Otthon, boldogan összebújva, újra együtt voltunk. És akkor értettem meg igazán: a szív sosem téved, ha jelez. A sejtés belőle születik, és néha még a legmélyebb félelemből is képes reményt fakasztani.

 

 

Szív–Család–Otthon



Egy asztalnál ülünk – kéz a kézben,
mosoly születik minden percben.
Nem csupán étel kerül a tányérra,
hanem szívünk öröme, béke, család szent köteléke.
A kenyér íze otthont mesél,
a közelség emlékként visszatér.
Gyermeknevetés cseng, mint dal,
szeretetet fon körénk, s puhán betakar.
A pillanat lassan szárnyra kel,
és bennünk tovább énekel.
Mert ahol a szívek összeérnek,
ott otthonra lel minden lélek.

Őszi ködben



Lágy köd szitál a fák között,
mint álom, mely lassan betölt.
A lomb arannyá égve hull,
suttogva búcsúzik, elcsitul.
Az út puha avarral fedett,
titkokat rejteget a rengeteg.
A szél se súg, csak megpihen,
ősz szíve dobban csendesen.
Színek fakulnak, mégis ragyognak,
árnyak ölelnek, fények lobognak.
Minden levél egy búcsú-ima,
minden pára az idő sóhaja.
És én e tájon átmegyek,
a ködben múlt és jelen egybeforr velem.
Ősz karja ringat, szelíden hív,
s a csendben örök békét ígér a szív.

Arany sebek



A törés nem vég, hanem tanúság:
a világ ott nyit kaput, ahol legsebezhetőbb az anyag.
A fény nem kívülről érkezik,
hanem belülről tör elő, hogy feltárja:
a seb maga az út a teljességhez.
Az arany nem dísz, hanem ítélet:
minden repedésben ott rejlik az idő emlékezete,
a túlélés súlya és a méltóság ragyogása.
A titok nem hiány, hanem erő:
a kimondatlan mélyebb, mint a szó,
és a csend őrzi meg, amit a világ elfeled.
Van egy híd, amely nem kőből, nem fából épült,
nem emberi kéz alkotta,
mégis szilárdabb minden anyagnál.
Ez a híd köti össze a végeset a végtelennel,
az embert a csillagokkal,
a kérdést a válasszal.
A törés: az anyag beismerése, hogy nem örök.
Az arany: a szellem jele, hogy minden sebben fény lakik.
A titok: a lét mélyebb rétege, melyet a csend ért meg először.
A híd: az ember bizonyítéka, hogy mindig két világban él.
Nincs seb, amely ne válhatna úttá.
Nincs hiány, amely ne rejtene teljességet.
Nincs árnyék, amelyben a fény ne várakozna.
Aki ezt felismeri,
az többé nem keresi a választ —
ő maga válik a válasszá.

Egy költő estéje



Az este csendje lassan betölti a szobát.
Odakint a holdfény átszűrődik a fák között, bent pedig a kandalló táncoló lángjai festenek aranyfényű árnyékokat a falra.
Egy bögre forró tea gőze emlékeztet arra, hogy a csend is lehet társaság.
Papírlap és toll hever előttem – a gondolatok sorban állnak, hogy megszülessenek.
A könyvek hallgatagon pihennek, mintha ők is tudnák: most a szívem írja a saját történetét.
És bár a magány körülölel, valahol mélyen ott vibrál a vágyakozás: egy meleg ölelés ígérete.
Az este így válik titkos menedékké – egyszerre vigasz és ábránd, amelyben minden csend mögött ott lapul a remény.

Fél szívvel..



Szívem kiabál – de süket rá a világ,
hangom elvész, mint szélben a kiáltás.
Marad a csend, mert segíteni senki sem tud,
s a fájdalom bennem némán épít falat és kaput.
Hiányod akkora, mint a temető csendje,
ahol a kövek alatt az öröklét zeng be.
Jövök hozzád, gyertyát gyújtok érted,
suttogom: Várlak… bár tudom, nem érhetlek el téged.
Ott túl már könnyű a léted,
nincs fájdalom, nincs teher, csak végtelen fényed.
De itt maradtam én, fél szívvel,
üres karokkal, melyek többé nem ölelhetnek téged.
Ki mondja most nekem: Itt vagyok, kedvesem?
Ki simítja el könnyeimet oly kedvesen?
Kihez bújhatnék, ha éjjel fázom,
ha szeretetre vágyom, de üres az álmom?
Meghaltál… s veled halt bennem minden,
a szívem másik fele fekszik a sír kövében.
Itt állok, összetörve, némán,
s minden gyertyafényben szívem másik fele – Te – villansz fel
a temető örök csendjében.