Egy költő estéje

Az este csendje lassan betölti a szobát.

Odakint a holdfény átszűrődik a fák között, bent pedig a kandalló táncoló lángjai festenek aranyfényű árnyékokat a falra.

Egy bögre forró tea gőze emlékeztet arra, hogy a csend is lehet társaság.

Papírlap és toll hever előttem – a gondolatok sorban állnak, hogy megszülessenek.

A könyvek hallgatagon pihennek, mintha ők is tudnák: most a szívem írja a saját történetét.

És bár a magány körülölel, valahol mélyen ott vibrál a vágyakozás: egy meleg ölelés ígérete.

Az este így válik titkos menedékké – egyszerre vigasz és ábránd, amelyben minden csend mögött ott lapul a remény.

Köszönöm, hogy vagytok!

Köszönöm, hogy vagytok –

mint fény a reggeli harmaton,

mint halk mosoly egy ismerős arcon,

mint csend, mi megért szavak nélkül is.

Köszönöm, hogy olvastok,

hogy szívetekben visszhangzik a szó,

amit tintából álmodtam,

és lélekből szőttem valóra.

Köszönöm, hogy figyeltek,

mint Ég a Földre néz,

mint erdő hallgatja a szelet –

oly halk, s mégis végtelenül mély.

Ismerősök, rokonok,

barátok és új felfedezők –

mindenki, ki egyszer csak megállt

és belelapozott az álmomba:

Hálás vagyok értetek.

Szívetek melegéből épül

minden szó, minden sor,

minden híd köztem és köztetek.

Legyetek áldottak,

akik olvastok, értetek írok.

Ti vagytok a lámpás

ebben a nehéz világban.