Fekete angyal - /Eszmi hazatér/

A hold ragyogó fénye bevilágította a várost. A tető peremén két angyal ült: az egyik fehér szárnyakkal, a másik feketével.

A fehér szárnyú angyal gyönyörű volt. Ő volt Anase. Ruhája lágyan omlott végig a köveken, hajának aranyló színe finoman keretezte az arcát.

Mellette a fekete szárnyú angyal némán figyelte a mélységet. A fájdalom túl régóta volt a társa. Őt Eszminek hívták, de ezt a nevet kevesen merték kimondani.

– Eszmi… – törte meg a csendet Anase. – Még mindig figyeled és hallgatod a világot odalent.

– Hallgatom – válaszolta Eszmi halkan. – Bárhová fordulok, mindenkihez tartozom… és sehová sem.

Anase oldalra fordult, és óvatosan a vállához ért.

– Nem erre születtél. Nem ez vagy te. Eltévedtél.

Eszmi félrenézett.

– Dehogynem. A menny már nem az otthonom. A pokol sem az. Sátán nem vár tárt karokkal. Odafent pedig… nekem nincs helyem.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Anase.

Eszmi csak vállat vont. Senki sem mondta.

Anase ekkor halkabbra váltott, szeretettel:

– Isten tudja, milyen terhet cipelsz. Nem eltaszítani akar. Visszahívni. Hazahívni.

Eszmi felemelte a tekintetét.

– Engem?

– Téged – felelte Anase. – Senki másról nincs most szó.

A szél gyengén megmozdította a szárnyaikat. Eszmi torka elszorult.

– És a pokol? – kérdezte. – Ha elmegyek… mi lesz vele?

– Semmi nem szűnik meg – mondta Anase. – Sátán uralja tovább. Nem te tartottad egyben. Te csak szolgáltad.

Eszmi megkönnyebbülten, de törékenyen sóhajtott.

– Azt hittem, ha kilépek… világok omlanak össze.

Anase megrázta a fejét.

– Csak te szabadulsz fel. Ennyi történik, és ez már időszerű. Készen állsz rá.

Eszmi ekkor lassan a saját szárnyához ért. A fekete tollak fakóbb árnyalatba váltottak, majd egyre világosabbá – a sötétség engedett, eloszlott, mintha levetné a terhét.

A szárnyak végül csillogó, hófehér ragyogásban tündököltek; a fény belülről született meg először, gyógyító szépséggel.

Anase felállt.

– Eszmi… hazatérhetsz.

A frissen ragyogó szárnyú angyal szinte félve kérdezte:

– Ki leszek… a mennyben?

– Az, aki mindig is voltál – felelte Anase. – Nem a bukás és a fájdalom angyala. A lényed, a lelked neve vagy. Eszmi vagy – a megbocsátás segítő angyala. Ez vagy te, drága testvérem.

Eszmi ekkor végre felnézett. Könny csillogott a szemében – melegség és fény költözött a szívébe.

– És az emberek? A jó és a rossz küzdelme tovább folytatódik?

Anase a várost nézte, ahol számtalan élet zajlott álomban, félelemben, örömben, csendben.

– Igen. Az emberek maguk választanak. A szívükben dől el, nem a mennyben és nem a pokolban.

Fénykapu megnyílt előttük.

Anase és Eszmi egymás mellett, kézen fogva hazaindultak.

Nem volt köztük feszültség, versengés vagy ellentét. Csak szeretet. Tiszta isteni szeretet.

Abban a pillanatban a város mélyén egy kisgyerek álmában átölelte az édesanyját, és mosolyogva suttogta:

„Olyan jó szeretni.”

Rozsdás kulcs

Az éjszaka csendjében a hold ezüstfénye végigsiklott a régi torony ablakán. A lány remegő kézzel tartotta a kulcsot, amelyet nagyanyjától örökölt. Azt mondta: -Egyszer eljön az idő, amikor megérted, mihez nyit ajtót. Most érezte, ez a pillanat elérkezett. A torony mélyén rozsdás zár várta; a kulcs beleillett, s a nyikorgás, ahogy elfordította, mintha a csillagok dalát szabadította volna ki. Odabent nem kincset, hanem egy fénylő tükröt talált. A tükörből egy másik világ fénye áradt, s egy ismeretlen alak lassan kilépett rajta. Suttogása megremegtette a lányt:

-Te hívtál engem. Most a sorsod örökre, végérvényesen és visszavonhatatlanul az enyémmel fonódik össze, örökké.

A varázstükör lehelete

A szoba csöndjét selymes fény szőtte át. A félhomályban Aurora íróasztalán apró, tintafoltos papírok hevertek, tele verskezdeményekkel, töredékekkel, sóhajokkal. A tükör, amely előtte állt, régóta a szobában volt – egy barokk csoda, díszes ezüstkeretében rózsák és indák futottak, mintha éltek volna. Aurora azonban sosem látta magát benne tisztán. A felszín mindig rezdült, mintha víz lenne, és néha… mintha valaki más pillantott volna vissza rá.

Aznap este azonban valami megváltozott.

A tükörből halvány fény szivárgott, rózsaszínes és kékes árnyalatban kavargott, akár az alkony és a hajnal találkozása. Aurora közelebb lépett, s mikor ujjai megérintették a hideg üveget, egy láthatatlan hullám söpört végig rajta.

– Aurora… – szólalt meg egy hang, lágyan, mint a hárfa húrja.

– Ki vagy te? – kérdezte az írónő, hátrálva egy lépést.

– Én vagyok az, aki benned él. A tükör mögötti fény, a valódi Te.

Aurora szíve hevesen vert. A hang nem volt idegen. Inkább olyan volt, mintha a lelke szólt volna vissza hozzá – az a része, amit oly rég eltemetett a „kell” és a „muszáj” szavai alá.

– Nem értelek – suttogta. – Csak egy tükör vagy.

– Nem. Én Te vagyok. Amit te írsz, abból szövöm a világodat. Nézd csak!

A felszín elmozdult. Felhők gomolyogtak odabent, majd láng csillant a mélyükön. Aurora látta: egy másik világ tárult fel, fényes és lélegző, tele verssorokkal, amelyek táncoltak a levegőben. A föld szivárványszínű volt, és minden fa levele egy-egy szó: „remény”, „bátorság”, „újjászületés”.

Aurora könnyei végiggördültek az arcán.

– Ez… ez az én világom?

– A lelked világa. Minden szavad életet teremt ideát. De most kihűl. Már alig hallom a hangodat. Bánat és szomorúság az, ami most benned él. Mintha fel akarnád adni. Elfáradtál.

A nő térdre rogyott a tükör előtt.

– Nem tudok írni… már hetek óta. A szavak elhagytak. Annyi minden történik körülöttem és bennem.

– Nem. Te hagytad el a szívedet. Amikor hinni akartál, és mások kinevettek, te elhitted, hogy nem vagy elég. A sok munka, a lehetetlent is magadra vetted. Most állj meg egy pillanatra. Engedd, hogy a lelked lélegezzen. Nem kell mindenkinek megfelelned. Most van az a pont benned, amikor vége. Magadért is kell élned.

A tükör lángra lobbant. A fény nem égetett, hanem átölelt. Aurora felnézett, és önmagát látta a túloldalon – de azt a változatát, aki mindig is lenni akart: ragyogó szemű, szabad és végtelenül élő.

– Ha átlépsz, újra megírod a történeted.

– És ha nem lépek?

– A világod elcsendesül. Mindennek vége.

Aurora lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd átlépett. A lángok suttogtak körülötte, és egyszer csak a fény eloszlott. Egy mezőn állt. A levegőben rózsaszín szikrák táncoltak, az ég szürke felhői arannyal fonódtak össze.

– Istenem… milyen gyönyörű… – suttogta.

Egy alak közeledett. A tükör másik oldala ő volt – de most már eggyé váltak. A két Aurora szeme találkozott, és ekkor az ég kitisztult.

– Most már érted? – kérdezte a hang.

– Igen – mosolygott Aurora. – A tükör nem engem mutatott, hanem azt, aki lehetek, ha végre hiszek magamban.

A földön lévő kődarabok fényleni kezdtek, majd felemelkedtek, s egy új vers szavai rajzolódtak ki a levegőben. Aurora nevetett, és a szavak zene lett, amely körülölelte.

A tükör mögötti világ nem zárult be többé. Ott maradt nyitva – kapuként, amelyen át bármikor beléphetett, amikor újra elfelejtette volna, hogy ő maga a varázslat.

A tükör lehelete még sokáig ott vibrált a szobában, mint halk emlékeztető:

„A fény, a valódi Én, nem kívülről jön, Aurora. Benned volt mindig, és most már él.”