"Valahol a Tisza háton
élt egy gazda, Pál barátom" –
Fogadjátok szeretettel!
"Valahol a Tisza háton
élt egy gazda, Pál barátom" –
így kezdődött a régi ballada, amit még gyermekkoromban hallottam a falusi vásárban. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy öregember tornácán hallom ennek a mondatnak a valóságát.
A fehérre meszelt fal mellett ült, előtte a kopott asztalon félbevágott kenyér, mellette egy régi tányér. A gazda, Pál, lassú mozdulatokkal szelte a szalonnát a bicskájával. Néha felnézett rám, a bajusza alatt megbújó mosollyal.
– Gyere csak közelebb, fiam – szólt rekedtes hangon. – Nem jó egyedül enni.
Leültem mellé. A kenyér illata összekeveredett a frissen meszelt fal és a szabad levegő tisztaságával.
Pál a szívéből adott, nem a kamrájából: minden falatját megosztotta volna velem.
– Tudod – kezdte lassan –, amíg az embernek van kenyere, addig nincsen baja. A kenyérben benne van az asszony keze, a föld íze, az Isten áldása.
Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy a reszkető kéz apránként kenyeret tör. Aztán előhúzott a mellényéből egy gyűrött, sárgult papírt.
– Ezt írtam még régen… mikor a világ más volt. – Átnyújtotta.
A papíron göcsörtös kézírás állt, tintával:
"Ha egyszer nem leszek,
a kenyér mellé nézzetek.
Ott marad a morzsa között
a szívem emléke."
A sorokat olvasva valami szorította a torkom. A szavak egyszerre voltak egyszerűek és súlyosak.
– Miért mutatod ezt most nekem, Pál bátyám? – kérdeztem halkan.
Ő elmosolyodott, s letette a kést.
– Azért, fiam, mert ma reggel eszem életem utolsó kenyerét.
A kenyérhéj rec
csenése közben a szél megmozdította a papírt, és a szavak mintha életre keltek volna.
Én pedig akkor értettem meg igazán, hogy nem vendégségben vagyok – hanem tanúja egy búcsúfalatnak.
