Minden

Két kéz emelkedik a sötétből –

egyik parázsló emlékezet,

másik csillaghűvös jövő.

Ujjaik közt rezeg a világ,

finom szálakon fut az idő.

Az egyik tudja, mit jelent zuhanni,

ismeri a törések nyelvét,

a testben maradt sóhajok súlyát.

A másik már fényből tanult,

látja a zaj mögötti fényt.

Amikor közelednek,

a kérdés a válasz

egy pillanatra ugyanaz lesz.

Az ember ott születik meg igazán,

ahol érinteni mer –

ahol a félelem eloszlik,

a tapasztalat bölcsességgé simul.

Minden kéz emlékszik valamire:

egy ölelésre,

egy elvesztett névre,

egy kimondatlan igazságra.

Mégis újra nyílik,

mert a lélek mozgása örök.

A fény sosem győzi le a sötétséget –

csupán emlékeztet rá,

hogy ugyanabból az anyagból születtek.

Két kéz közötti térben együtt

az ember több lesz önmagánál:

átjáró,

rezdülés,

minden.

Arany sebek

A törés nem vég, hanem tanúság:

a világ ott nyit kaput, ahol legsebezhetőbb az anyag.

A fény nem kívülről érkezik,

hanem belülről tör elő, hogy feltárja:

a seb maga az út a teljességhez.

Az arany nem dísz, hanem ítélet:

minden repedésben ott rejlik az idő emlékezete,

a túlélés súlya és a méltóság ragyogása.

A titok nem hiány, hanem erő:

a kimondatlan mélyebb, mint a szó,

és a csend őrzi meg, amit a világ elfeled.

Van egy híd, amely nem kőből, nem fából épült,

nem emberi kéz alkotta,

mégis szilárdabb minden anyagnál.

Ez a híd köti össze a végeset a végtelennel,

az embert a csillagokkal,

a kérdést a válasszal.

A törés: az anyag beismerése, hogy nem örök.

Az arany: a szellem jele, hogy minden sebben fény lakik.

A titok: a lét mélyebb rétege, melyet a csend ért meg először.

A híd: az ember bizonyítéka, hogy mindig két világban él.

Nincs seb, amely ne válhatna úttá.

Nincs hiány, amely ne rejtene teljességet.

Nincs árnyék, amelyben a fény ne várakozna.

Aki ezt felismeri,

az többé nem keresi a választ —

ő maga válik a válasszá.