A nap már alig látszott a víz felett, a fény narancsba öltöztette az eget.
Ilona a hajón állt, kezében a kormányt szorította, de valójában nem a tenger irányát kereste, hanem a választ, amit sosem kapott meg.
A parton ott állt József. Zsebre tett kézzel, mozdulatlanul.
A hullámok halk neszezése között csak a szívük vert hangosan.
— Még most is meggondolhatod magad — mondta a lány halkan, de határozottan. — Nem késő.
A férfi elfordította a tekintetét.
— Nem tudom… ez az egész… félek, Ilona.
— Mitől? — kérdezte a lány, hangjában egyszerre volt türelem és szomorúság.
— Attól, hogy elbukom. Hogy otthagyok mindent, amit eddig ismertem, és a végén te is elmész.
Ilona bólintott. A szemében nem volt harag, csak valami fáradt megértés.
— De József… én most megyek el. Épp azért, mert nem mersz velem jönni.
A férfi mély levegőt vett, de nem nézett a szemébe.
— Nem tudom feladni az életem. A munkám, a házam, apámék… tudod, milyen nehéz lenne?
— Tudom. — Ilona elmosolyodott, de a mosoly mögött fájdalom remegett.
— Csak azt nem tudom, hogyan bírod így leélni az életed, ha egyszer megízlelted, milyen az, amikor megtalálod az igaz szerelmet.
József nem felelt. A nap utolsó sugara a vízre ért, és Ilona tudta: már hiába vár.
— Nem hibáztatlak — mondta csendesen. — Talán csak mást jelent neked a biztonság, mint nekem. Te maradsz ott, ahol megszoktad… én meg elindulok oda, ahol talán újra élhetek.
A férfi halkan megszólalt:
— Szeretlek, Ilona.
A lány lehunyta a szemét, és csak ennyit felelt:
— Én is. De az, hogy szeretünk valakit, még nem mindig elég. Bátorság is kell felvállalni, feladni a régit, hogy megszülethessen az új.
Lépett egyet hátra, a hajóra. A kötél megfeszült, a szél végigborzolta a haját.
József még mindig ott állt, mozdulatlanul, mintha a félelem gyökere tartaná egyhelyben.
— Egyszer talán megérted — szólt vissza a lány.
— Hogy az élet nem vár senkire. És a szív sem marad örökké nyitva.
A hajó elindult. Ilona a vízre nézett, hulltak a könnycseppjei. Tudta, most tényleg vége.
József ott maradt a parton.
A város fényei lassan kigyulladtak mögötte — a megszokott, biztonságos világ, amit nem mert elhagyni.
Ilona hajója egyre távolabb ringott a vízen. A szíve nehéz volt.
A nap lement, a tenger elcsendesedett.
Két ember állt ugyanabban az alkonyatban — egyik maradt, a másik továbbment.
És mindkettő elveszített valamit, amit talán soha többé nem talál meg:
azt az egyszeri pillanatot, amikor még lett volna bátorság megélni az igazi szerelmet.
