Volt egy hang- Különleges emlékdal, Deák Bill Gyula tiszteletére

 Volt egy hang,

mit messziről ismertünk,

ha megszólalt,

együtt énekeltünk.

Volt benne bánat,

erő és szenvedély,

minden dallamában

ott élt a remény.

Kőbánya ma is

őrzi a neved,

annyi régi este

összeköt veled.

Annyi év, annyi színpad,

annyi fény,

mindig ugyanaz

a szenvedély.

Deák Bill Gyula,

érted szól a dal,

emléked ma újra felkavar.

Érces hangod

bennünk tovább él,

mint régi láng,

mit őriz még a szél.

Ma csendesebb lett

egy kicsit az ég,

de fülünkben ott cseng

az éneked még.

Minden dalban

tiszta szívvel szóltál,

zenédben végig

önmagad voltál.

Volt, aki sírt,

más veled nevetett,

minden számod

sokat jelentett.

Benne volt,

amit az élet adott,

minden dalod

egyenesen a szívbe jutott.

Generációk nőttek fel veled,

zenéd vitte messze a neved.

Az idő halad,

az emlék megmarad,

mert őszintén adtad

mindig önmagad.

Deák Bill Gyula,

érted szól a dal,

emléked ma újra felkavar.

Érces hangod

bennünk tovább él,

mint régi láng,

mit őriz még a szél.

Ma csendesebb lett

egy kicsit az ég,

de fülünkben ott cseng

az éneked még.

Minden dalban

tiszta szívvel szóltál,

zenédben végig

önmagad voltál.

Egy régi felvétel,

egy ismerős kép,

és máris úgy érezzük,

itt vagy még.

Aki hallott téged,

ma is emlékszik rád,

egy régi számod

visszahoz sok éjszakát.

Deák Bill Gyula,

üres lesz a színpad,

nem látjuk ott többé arcodat.

Érces hangod

bennünk tovább él,

annyi történet

újra visszatér.

Most pihenj békében,

elcsendesült a tér,

amit adtál nekünk,

mindennél többet ér.

Múlnak majd az évek,

változik a világ,

de amit itt hagytál,

visszük mi tovább.

Fél szívvel..

Szívem kiabál – de süket rá a világ,

hangom elvész, mint szélben a kiáltás.

Marad a csend, mert segíteni senki sem tud,

s a fájdalom bennem némán épít falat és kaput.

Hiányod akkora, mint a temető csendje,

ahol a kövek alatt az öröklét zeng be.

Jövök hozzád, gyertyát gyújtok érted,

suttogom: Várlak… bár tudom, nem érhetlek el téged.

Ott túl már könnyű a léted,

nincs fájdalom, nincs teher, csak végtelen fényed.

De itt maradtam én, fél szívvel,

üres karokkal, melyek többé nem ölelhetnek téged.

Ki mondja most nekem: Itt vagyok, kedvesem?

Ki simítja el könnyeimet oly kedvesen?

Kihez bújhatnék, ha éjjel fázom,

ha szeretetre vágyom, de üres az álmom?

Meghaltál… s veled halt bennem minden,

a szívem másik fele fekszik a sír kövében.

Itt állok, összetörve, némán,

s minden gyertyafényben szívem másik fele – Te – villansz fel

a temető örök csendjében.

Emlékezés (Az aradi vértanúk emlékére.)

Október csendje borul az égre,

gyertyák fénye reszket a szélben.

Tizenhárom név, tizenhárom álom —

hűségük örök, mint oltáron a láng.

Nem kértek dicsőséget, sem fényt,

csak szabadságot, drága reményt.

S mikor a hajnal könnyet ejtett,

az ég ölelte magához lelküket.

Arad egén ma is fényük él,

nem temeti őket idő, se tél.

Mert aki hazáért adta vérét,

örökre őrzi a nemzet szívét.

Csend van, de nem feledés.

Minden harangban ők zúgnak,

minden gyertyában ők lobognak,

s minden szívben ott él a szó: Hazám.