mint álom, mely lassan betölt.
A lomb arannyá égve hull,
suttogva búcsúzik, elcsitul.
Az út puha avarral fedett,
titkokat rejteget a rengeteg.
A szél se súg, csak megpihen,
ősz szíve dobban csendesen.
Színek fakulnak, mégis ragyognak,
árnyak ölelnek, fények lobognak.
Minden levél egy búcsú-ima,
minden pára az idő sóhaja.
És én e tájon átmegyek,
a ködben múlt és jelen egybeforr velem.
Ősz karja ringat, szelíden hív,
s a csendben örök békét ígér a szív.
