Elköszönök a múlttól

Ébredezem.

Csendben ülök, a kávé lassan kihűl a kezemben. Az érzéseim és a gondolataim egymásba csúsznak, mint egy régi filmszalag képei. Az elmúlt évek, hónapok, napok peregnek. Arcok. Szavak.

Megszólal bennem a belső hangom.

– Mit figyelsz ennyire?

– Az életemet.

– És mit látsz?

– Hogy megtörtént, minden. A jó is. A nehéz is. Éveket látok elsuhanni.

Figyelek tovább.

– És most?

– Most már értem.

Kinézek a kertre. Lassan ébred. A fák rügyeznek, a zöld már ott lüktet az ágakon. Minden indul. Minden kifelé mozdul.

Én viszont befelé.

– Furcsa ez – mondja a belsőm. – A természet ébred, te pedig visszahúzódsz.

– Inkább be.

– Miért?

Elmosolyodom. Lassan, nyugodtan.

– Mert megtettem, amit kellett.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Segítettem, ahol tudtam. Bátorítottam. Láttam, ahogy tanulnak, fejlődnek, és felnőttek.

– És akik elmentek?

– Elvitte őket az útjuk másfelé.

– Akik bántottak?

– Kihullottak mellőlem, és belőlem is.

– És akik el sem köszöntek?

– Ők is a múlt részei már. Nem ott volt a helyük.

A kávémra nézek.

– Minden jól van a teremtés egészében.

A hang most közelebb jön.

– Akkor most mi lesz?

– Elköszönök.

– Mitől?

– A múlttól. Az évektől. Az emberektől. Attól az életszakasztól, amit végigvittem.

– Könnyű?

– Nem volt az. Olyan volt, mintha egy nagy gyermeket neveltem volna.

– És most?

– Most elengedem.

– Fáj?

– Már nem – mosolygom.

A kertben egy madár megmozdul. A fény erősödik.

– Hova mész most? – kérdezi újra.

– Tovább.

– Ugyanazon az úton?

– Nem.

– Akkor merre?

Egy pillanatra becsukom a szemem.

– A szívem tudja.

– Te mindig alkottál – szól újra – Most is fogsz?

Felnevetek, halkan.

– Írás nélkül élni sem tudnék.

– De most más lesz?

– Igen.

– Milyen?

– Olyan, ami nem fáraszt el. Ami nem csak visz, hanem vissza is ad. Ami nem kifacsar, hanem éltet.

A belsőm elcsendesedik.

– Megértelek.

Én pedig csak ülök ott, a kávéval a kezemben, és először érzem azt, hogy valóban nincs bennem ragaszkodás. Csak egy nyugodt, tiszta érzés, egy mozdulat: megtettem. Teremtettem.

És most itt az ideje elindulni egy másik úton.

Biztosan tudom. A Teremtés bennem él. Új dolgok, új örömök várnak rám. Erre születtem. Adni, támogatni, tanítani.

Lassan felállok. És elindulok.

Csendes társaim

Vagyok, aki vagyok,

a tökéletesség hívása

már elkerül,

s jól van ez így.

Múltam egy regény,

s a jövőm

még mindig az enyém.

A jelenemet élem,

néha még félelem

suhan át rajtam,

de egyre biztosabban

lépek ki a sárból.

Társam a Nap,

a Szél, az Eső,

és a Föld.

Éjjel a Hold

s a csillagok

vigyáznak rám.

Ők a tanúi annak,

aki most vagyok.

Csendes társaim,

akik halkan, szelíden

ölelnek minden nap.

Szeretnek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Fekete és fehér

Fekete árnyban farkas szíve lüktet,

fehérben angyal könnye pereg csöndben.

Két arc fonódik: múlt és a jövő,

tűz-láng szemekben egyetlen idő.

Bennünk a város, füstje és fénye,

erdők vad csendje, ősi reménye.

Könnyekből születik tiszta világ,

szív mély sötétjén éled a világ.

Ha ketté szakadna minden határ,

egy láng marad, mi feltár minden mást.

Fekete s fehér: bennem ölel,

s a jelenben élek én tovább.

Őszi ködben

Lágy köd szitál a fák között,

mint álom, mely lassan betölt.

A lomb arannyá égve hull,

suttogva búcsúzik, elcsitul.

Az út puha avarral fedett,

titkokat rejteget a rengeteg.

A szél se súg, csak megpihen,

ősz szíve dobban csendesen.

Színek fakulnak, mégis ragyognak,

árnyak ölelnek, fények lobognak.

Minden levél egy búcsú-ima,

minden pára az idő sóhaja.

És én e tájon átmegyek,

a ködben múlt és jelen egybeforr velem.

Ősz karja ringat, szelíden hív,

s a csendben örök békét ígér a szív.

Titokzatos idő

Az ember az órát nézi,

s közben múlik.

Percet számol,

míg a lélek örökké virul.

A mutató halad,

mint sors a csendben,

egy pillanatba sűrűsödik

minden, ami volt — és lesz bennem.

Idő… te titokzatos szövő,

láthatatlan szálakat fonsz,

de aki fátylad mögé lát,

tudja: csak játszol velünk, ámítasz.

Mert nincs kezdet, nincs vég,

csak a most — a jelen.

A test öregszik, de a szív érez és tudja,

hogy az idő nem kint van —

hanem bennünk él.

Ott, ahol a múlt és jövő

összefonódik,

ahol nincs szám,

nincs árnyék,

csak a Lét hangja tisztán szól.

Ott vagy te, ott vagyunk mi,

az időtlenben,

ahol minden pillanat örökké tart.

A földi létet csak álmodjuk,

s túl igaznak hisszük.

Csak halkan...

Ma nem kell ragyogni,

ma nem kell szólni sem.

Ma a csend a tanítás,

a Lélek halkan üzen.

Szemed mögött csillag alszik,

testedben az Ég remeg,

nem vagy gyenge, csak most épp

a Mindenség lélegez veled.

Egy fátyol hullt rád lágyan –

nem búcsú, csak ölelés.

Ismersz minden árnyat,

s pihenni is tudsz: ez a békesség.

Nem kell már menned sehová,

a válaszok belül ringnak.

Az igazi fény sosem kiált,

csak jelen van… benned. Halkan.

Benned a válasz

Most van itt az idő, ne várj tovább,

Lépj át a fénybe, hol nincs már határ.

Benned a szín, a tűz, a dal –

Bátorság, hát – most indulj el!

Ne félj a múlttól, mi elköszön,

Szívedben él már új öröm.

Ecseted álmot, reményt teremt,

Színes a lét – ha te is elhiszed.

Lépj, mint a szél a nyári tájon,

Most van a perc, hogy továbbálmodj.

Szórd szét a színeket, álmaidat,

És élj – a szíved utat mutat.

Fesd újra bátran az életed,

Ne rejtsd el többé a színeket.

Most születik meg az igazi kép –

Benned a válasz, benned a fény.

Láthatatlanul /lélekvers/

Minden csepp egy élet.

Formát ölt, megmozdul –

életre ébreszt, életet ad.

Szétterül a világban,

áttetszőn, szinte láthatatlanul,

mégis jelen van –

mint a rózsa illata.

Az illat is láthatatlan,

mégis betölti a szívet csodával.

Egy vagyok velük –

minden cseppel, minden illattal.

Átfolynak rajtam az életek,

mint emlékek a fénybe oldódva.

Minden élni akar:

adni,

szeretni,

szolgálni.

Csak engedd,

fogadd el.

Élj.

Pici ág... /lélekvers/

Ott szállt a galamb –

hol az ég is halkabban lélegzik,

sziromzenét ringatott a fény,

az idő megállt,

csak egy pillanatig.

Szárnya alatt az arany reggel

rezgő fátyolként nyúlt a világra,

ágat hozott – picit, élőt,

mint aki a jelenben emlékezik

a jövőre.

Nem sietett.

Mert ő már tudta:

a béke nem kíván tapsot.

Csak jelen van,

mint virág a fán,

vagy egy kéz,

ami megfog egy másikat.

Én néztem.

És nem kérdeztem többé.

Csak hagytam,

hogy a harmónia átjárjon,

s a jelenlét öröme

szétáradjon bennem,

mint napfény a nyíló levélen.

Ott, ahol senki sincs /lélekvers/

Ott, ahol senki sincs,

ott kezdődik a lélek hangtalan dala.

Nem vár tapsot,

nem is kéri, hogy értsék —

csak rezeg, mint egy hajnali pára

a tó felett.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagy igazán jelen.

Nem kell elmondani,

mert a szél tudja.

A fű meghallja.

És az ég is csendesebben

borul föléd.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagyok én is,

nem szavakkal,

csak fénnyel.

A szíved szélén pihenek,

mint Holdsugár a párnádon —

nem sietek.

Csak veled vagyok.

Kívánom...

Kívánom, hogy ma új utat találj,

A nap ragyogjon rád, mint fénylő király,

Hozzon örömöt minden pillanat,

Szívedben boldogság ébredjen.

Kívánom, hogy a szellő lágyan simogasson,

Minden perc ajándékként táncoljon,

Nevess, álmodj bátran, élj a mának,

A jelenben a most pillanatának.

Kívánom, hogy a remény legyen veled,

És a szeretet öleljen körbe téged,

Hogy ragyogjon rád a fény,

Mosolyogj mindenre, mert az élet szép!

A szeretet választása

(A képet mesterséges inetlligencia készítette.)

Sokan azt mondják, a jövő titok. Egy ismeretlen út, amelybe félelemmel vagy reménnyel lépünk be. De mi van akkor, ha a jövő nem más, mint a jelenben hozott döntéseink lenyomata? Ha minden kimondott szó, minden érintés és minden gondolat formálja azt, ami majd érkezik?

Én hiszek benne, hogy a jövő szeretetből épül. Hogy minden lépés, amelyet tudatossággal teszünk, közelebb visz ahhoz a világhoz, amelyben élni szeretnénk. Egy világhoz, ahol az emberek megértik: a szeretet nem csupán érzés, hanem választás. Azt választom, hogy nyitott szívvel létezem, hogy ne a félelem vezéreljen, hanem a bizalom és az elfogadás.

Az élet nem küzdelem kell, hogy legyen, hanem áramlás. Könnyedség. Mintha egy szélfútta mezőn sétálnánk mezítláb, érezve a Föld lüktetését, a Nap melegét, a világ ölelését. Nem kell súlyos terheket cipelni magammal a múltból. Nem kell görcsösen kapaszkodnom abba, ami volt, vagy aggódnom azon, ami lesz. Csak itt és most kell lennem – igazán.

Mert ha a jelen tiszta, a jövő is az lesz. Ha most a szeretetet választom, akkor a világ is ezt tükrözi majd vissza. És ha elég ember hisz ebben, ha elég szív ébred rá arra, hogy a valódi erő nem a harcban, hanem a szeretetben rejlik, akkor talán egy napon már nem lesz kérdés, milyen jövő vár ránk.

Múlt, Jelen, Jövő

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A szél suttogva játszott az idő fonalával. Láthatatlan kezek sodorták össze a múlt emlékeit, a jelen pillanatait és a jövő titkait egyetlen, végtelen szövetté. A három idő egymásba fonódott, mint a hullámok a folyón, amely sosem áll meg, csak változik.

Éva a tó partján állt, lábujjaival érintve a hideg homokot. A víz felszínén egy gyermekarc derengett – saját ifjúkori énje, aki csillogó szemekkel nézte a világot. Emlékezett arra a napra: akkor még hitt a varázslatban, abban, hogy az idő nem ellenség, hanem titkos barát, aki mindig mellette marad.

A jelen súlya azonban más volt. A test öregedett, a lélek olykor fáradtan pihent meg a percek között. Mégis ott állt, érezte a nap melegét, hallotta a madarak énekét, és tudta, hogy ez a pillanat most minden, ami igazán létezik.

És a jövő? Egy ismeretlen ösvény, amelyre már rálépett. Vajon milyen arc néz majd vissza rá a tó tükrében évek múlva? Vajon emlékezni fog erre a pillanatra, erre az érzésre?

Az idő nem vonal volt, hanem kör. A múlt nem múlt el, a jövő már itt volt, és a jelen… a jelen volt a kapu mindhárom között.

Éva sóhajtott, majd mosolyogva belépett a vízbe. Talán épp most teremtette meg szebb jövőt.

Az idő tükre

Az idő tükre fényt vetít felém,

mely ráncokban őrzi a múlt szelét.

Minden emlék egy színes festmény,

melyből születik a költemény.

Bölcsesség szőtte, mint életfonál,

mely köti a múltat a jelenhez.

A tükörbe nézve látom magam,

belül mindig fiatal maradok.

A ráncok közt mély bölcsesség rejlik,

tudás és tapasztalat, mi éltet.

Mint álmok szárnyán repül a pillangó,

az élet színeit felfedi nékem.

A tükrön át látom a világot,

hol boldogság és bánat együtt jár.

Minden nevetés egy csillaggyümölcs,

mely éjjel ragyog, szívem fénye már.

A tükör nem mindent mutat,

az igazságot a lélek érti.

Mert ami látható, az csak felszín,

a mélyben rejtőzik a szeretet.

Így hát megélem a nap csodáját,

elmerülök a pillanat mélyén.

Az idő tükre bár mást is mutat,

én akkor is járom a saját utam.

Minden egyes lépés új szimfónia,

a szív dobbanása a jelen dallama.

A nevetés olyan, mint a szellő,

a szeretet fonál körbefon engem.

Így megélem az élet ajándékát,

és tudom, hogy a lélek fiatal.

Mert a lélek tükre örök és szép,

az idő szőtte életünk meséjét.

Összeforrva (100 szavas novellákból)

1,

Kellemes őszi délután volt. A nap sugarai játszadoztak a színes faleveleken. Ibolya boldogan élvezte a lágyan cirógató napfényt és a parkban szálló édes őszi illatokat. Kutyája, Jimbó vidáman szaladgált, majd egy padnál megállt, ahol egy ismeretlen férfi ült. A férfi mosolyogva megsimogatta Jimbót. Ibolya szíve összeszorult, gyorsan odasietett. Amikor odaért, ránézett a férfira, és döbbenten suttogta:

- Attila! Te itt? Harminc éve nem láttalak! Azt hittem, örökre eltűntél...

- Igen, én vagyok! Kerestelek évekig! A szívem megsúgta, hogy ide kell jönnöm – felelte.

Ibolya szeme megtelt könnyekkel, szíve vadul kalapált. Egy pillanat alatt egymás karjába borultak.

Nem számít sem év, sem kor, sem távolság. Ha a szív igazán szeret, az örökké tart.

2,

Mindkettejük tele volt kérdésekkel. Órákig beszélgettek a parkban, ahol Jimbo, a kutya, élvezettel szaladgált az avarban.

– Miért tűntél el búcsúzás nélkül? – kérdezte Ibolya.

– Összezavarodtam. Te tudtad, mit akarsz, de én nem. Nem éreztem magam méltónak hozzád. Gyönyörű, okos nő voltál, mindig a legjobb eredménnyel végeztél az egyetemen. Úgy éreztem, csak az utadban állok – válaszolta Attila, miközben egy levéllel játszott.

– De én szerettelek! – hebegte Ibolya, miközben könnycseppeket törölt az arcáról.

– Később évekig kerestelek! – mondta Attila.

– Megszakadt a szívem! – suttogta Ibolya.

– Bocsáss meg, kérlek! – könyörgött Attila.

3,

Attila ránézett, szemében a szerelem fénye csillogott. Ibolya szíve közelében gyorsabban dobogott. Rég megbocsátott, hiszen a szerelem ott élt az ő szívében is.

– Megbocsátottam régen. Van egy lányom. A férjem meghalt, mikor tíz éves volt. Egyedül élek – mondta Ibolya.

– Nekem van egy fiam. Elváltunk, amikor két éves volt. Nem szerettem.

– Akkor újból megpróbáljuk? – kérdezte Attila.

– Szeretlek még most is! De elmúltunk ötven évesek – mondta Ibolya.

– Mit számít! A boldogság nem korhoz kötött. Jár nekünk! – válaszolta Attila.

Ibolya ránézett, ugyanaz a bizsergés járta át, mint fiatalkorában. Talán újra megtalálják azt az érzést. Megfogták egymás kezét, és a szívük egyszerre dobogott.

4,

Ettől a pillanattól kezdve minden nap találkoztak. Megbeszélték a múltat: fiatalok voltak, senki sem hibás azért, ami történt. Érzéseik ugyanazok maradtak, mint régen. Ugyanolyan szépnek látták egymást.

– Drágám, szeretnélek elvinni egy hétre Hawaiira. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Attila.

– Attila, ezt komolyan gondolod? Olyan régen vágyom oda! – mondta izgatottan Ibolya.

– Igen! Látni akarom a boldogságtól ragyogó arcodat! Elviszlek bárhová, ahová csak akarod. És egy meglepetés is vár rád ott – mosolygott Attila.

– Köszönöm, drágám! – örvendezett Ibolya.

Elindultak, hogy egy gyönyörű, romantikus hetet töltsenek együtt Hawaiin, ahol Ibolyát egy titkos meglepetés várta.

5,

Az utazás már önmagában is csodás volt. Hawai tengerpartján sétáltak. Ibolya meghatódva nézte a naplementét, Attila pedig az ő ragyogó arcát. Elérkezett a várva várt pillanat. Attila letérdelt a homokba, és így szólt:

- Drága Ibolya, feleségül jönnél hozzám?

Kezében tartott egy kis dobozt, amelyben egy gyönyörű gyűrű csillogott.

- Igen! - válaszolta Ibolya örömkönnyekkel a szemében. Attila felhúzta a gyűrűt Ibolya ujjára, majd megölelték egymást. Boldogan, szeretetben éltek tovább.

Múlt, jelen jövő

 

Van aki a múltban él,

Az emlékeitől remél,

Van aki a jövőben él,

A reményben éli életét.

A múlt, végleg idejét múlt,

Az emlékek könyvében elnémult,

A jövő soha nincs a jelenben,

Képként az elmében van jelen.

Létezni, élni a mostban kell,

A jelen világában, valóságában,

Ha, a múltban s jövőben élünk,

A boldogságot soha el nem érjük.