Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt.
Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel.
– Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt.
A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta.
– Bence! – ordította. – Bence, felelj!
Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre ugyanott. Évről évre ugyanabban az órában.
Most is ugyanaz történt: amikor kimondta a fia nevét, a karján végigfutó meleg nem engedte továbbmenni. Meglátta azt, ami eddig elkerülte a figyelmét – a tisztás szélén álló tükröt. A kerete repedezett volt, a sarkain mohacsomók ültek, és úgy állt ott, mintha a hely része volna ősidők óta.
Júlia közelebb ment.
– Itt lehet a megoldás… – mondta halkan, majd belenézett.
A tükör felszíne megrebbent, mint egy felkavart tó. A tisztás képe eltűnt, és helyette egy fiatal férfi arca rajzolódott ki. A vonásai felnőttek voltak, mégis Bence szeme nézett vissza rá.
– Szia, anya – mondta.
Júlia keze a szája elé kapott.
– Bence… hol vagy? Én… én minden évben kerestelek.
– Anya, azon a napon belenéztem, és átjöttem ebbe a világba. Azt mutatta, amit akkor a legjobban akartam. Amikor beléptem, bezárult mögöttem. Itt másként telik az idő. És ára van.
– Miféle ár?
– Az átjáró egyensúlyt tart. Ha valaki kijön, valakinek jönnie kell helyette.
Júlia nyelt egyet.
– Akkor én átmegyek. Te kijössz.
– Én futottam el – mondta Bence halkan. – Te jöttél utánam. Az arcod itt maradt bennem tizenkét évig. A hangod. A kiáltásod.
Júlia ökölbe szorította a kezét.
– Akkor most én belépek – mondta. – Te kijössz onnan.
– Biztosan ezt akarod, anya?
– Azt akarom, hogy végre élhess – felelte Júlia, és a tenyerét a tükörre tette.
A tükör engedett. Hűvös volt és puha, mint a víz. Júlia belépett.
Egyetlen pillanatig még látta Bencét: a túloldalon kinyújtotta felé a karját, aztán a kép elfordult, és az erdő visszazárult köré. A tükör felszíne elsimult.
Bence ott állt a tisztáson. A levegő megérintette a tüdejét. Hideg volt. Valóságos. Fájt a torka, sokáig visszatartotta a lélegzetét. A tisztás közepe sötétebb volt, mint eddig. Amikor lehajolt, látta, hogy egy könyv az.
Az első oldalon egyetlen mondat állt, friss tintával:
„Az édesanya szívében a gyermeke örökké él.”
Szemeiben könnyek gyűltek, öröm és bánat keveredett bennük. Az édesanyját újra elveszítette – az életét visszakapta.
