Tojásfény szonáta

– Mi van a zongorán, Marika néni? – kérdezte Pista, miközben a nappali ajtajában megállt, és körbesandított a könyvekkel teli, napfényben úszó szobában, ahol a levegőben kávé illata szállt.

– Egy tyúktojás.

– Tyúktojás? Zongorán? Ez új művészeti irányzat?

– Hát igen, fiam, a tyúk is művészlélek. Tegnap hallgatta, ahogy játszom a „Holdfény szonátát”, aztán felugrott a zongorára, és ott pottyantotta el.

– Ez már inkább „Tojásfény szonáta” – vigyorgott Pista szélesen.

Marika néni bólintott, ujjai finoman játszottak a billentyűkön.

– És képzeld, azóta a tyúk minden reggel itt vár, hogy játsszak.

– Akkor az a tyúk… zongorista?

– Nem, inkább kritikus. Ha hamisan ütöm, nem tojik, csak felháborodva kotkodácsol.

Amire emlékeznek majd…

Az élet nem rohanás,

hanem lassú, fénybe mártott festmény,

ahol minden ecsetvonás egy pillanat,

amit együtt élünk meg.

Példát mutatni –

minden nap egy kicsit,

átadni a tudást és bölcsességet,

hogy a fény tovább égjen

gyermekeink szemében.

Az idő madárszárnyon száll el.

És mikor visszanéznek,

nem a ház rendjére emlékeznének majd,

hanem a beszélgetések melegére,

a mosolyaink puha takarójára,

és azokra az ízekre

amiket csak anya tudott varázsolni az asztalra.

Ne fussunk.

A házimunka várhat,

a mosatlan edények nem szaladnak el –

üljünk le,

és hallgassuk a gyerekek szavainak

kis patakját,

amely egykor majd nagy folyamként

folyik tovább bennük.

Mert amit most átadunk –

a bölcsességet, a figyelmet,

az együttlét egyszerű csodáját –

az lesz az örökségük.

És ez az örökség

nem porosodik el soha.

És amikor mi már messze járunk,

talán egy illat, egy mondat, egy íz

újra leülteti őket az asztalhoz –

és akkor majd ők is továbbadják

azt a bölcsességet,

amit egykor tőlünk kaptak.

A láthatatlan kéz

Sok lélek vét, tudatlanságban jár,

nehéz szívvel önmaguknak bevallani hibáikat.

A szó, mely szeretne gyógyítani,

falaknak csapódik, elnémul, és csak vár.

Fájdalmas látni, amint vesztük felé mennek,

s én csak figyelek, együttérzek,

csendben hordozom mások terhét,

mint rejtett köveket a szív mélyén.

Segítenék… de nem engedik,

mert még nem értik –

talán egyszer majd felébrednek,

és megtanulják a szeretet nyelvét.

Addig is fogom kezüket, láthatatlanul,

és szeretek.

A szívem szeret – nem tud mást tenni,

erre született.

Csendesen, kitartón,

láthatatlan fényben élek,

szeretve mindent és mindenkit,

míg el nem érkezik a megértés tavasza.

Hajnali lebegés / lélekvers/

Hajnali csend ölel,

a Hold aranyhídja rám hajol,

csillagok szelíd szemével kísér,

és a levegő friss érintése

úgy simít végig rajtam,

mintha tudná: itt vagyok… és mégsem.

Lépteim nem érintik a földet,

szívem egy másik dimenzióba ring,

ahol a béke lassan lélegzik,

ahol nincs idő,

csak a pillanat tiszta lüktetése.

Ott lebeg a lelkem,

mint felhő, mely egyszerre

érzi a hajnal hűvösét

és az örökkévalóság melegét.

Kávé-suttogás

Anne az írógépe fölé hajolt, ujja megállt a billentyű felett. A kávé illata betöltötte a kis konyhát, mint egy halk, vigasztaló ölelés, amely enyhítette a lelkében gyűlő feszültséget.

– Nem írsz ma? – kérdezte a fekete bögre, hangja mély, mégis meleg volt, mintha élne, törődne vele.

– Még nem tudom, miről… – sóhajtotta, miközben félve és kíváncsian várta, vajon mi jön még.

A gőz lassan kígyózott felfelé, majd a porcelánból halk, titokzatos suttogás érkezett: „Írj rólam.”

Anne elmosolyodott, megnyugodott, és tollát tintába mártotta, végül írni kezdett.

Másnapra a bögre üresen állt – a kézirat viszont tele volt olyan sorokkal, amelyeket Anne soha nem írt le.

Hóember és fakanál

A kert hófehér csendjében állt egy magas hóember. Szénszemei csillogtak a hidegben, répaorra büszkén meredt előre, kezében egy rozsdamentes fakanál.

– Juci! – szólította meg hirtelen, meglepően mély, ropogós hangon.

A lány megdermedt, majd ijedten hátrált. – Te tényleg beszélsz?!

– Igen – mosolygott szélesen. – Pisti vagyok. Munkaidőben hóember, egyébként egy kissé különc szakács.

– Mit főzöl ilyenkor télen? – kérdezte nevetve.

– Hóleves-specialitást – felelte büszkén. – Hópelyhet, dérport, egy csipet szélzúgást teszek bele, és persze egy csipetnyi tél varázsát.

– Ez ehetetlennek hangzik! – kuncogott Juci.

– Nem neked készítem – biccentett a fán ülő varjak felé.

Egy fekete varjú leugrott, meghajolt, majd vidáman kért még egy kanállal a különös ételből.

Csillagok tánca

Csillagok táncolnak halk léptekkel,

Hold fénye hinti lágy szőnyegét.

Álmából ébred a csendes táj,

Hol fény és árnyék könnyedén száll.

Ezüstszárnyon lebeg a csend,

Szívünk ritmusa összefonódik, mint lent.

Táncol a Hold, a csillagok ragyognak,

S a lélek szabadon, végtelenül boldog.