mintha régről visszatérne benned
minden, mit a csend őriz mélyen,
fényből szőtt, ősi emlékem.
Nem szóval értjük egymást,
a lélek súg, ha igazra lát.
Más hangon szólunk, mégis tudjuk —
egy rezdülésben eggyé olvadunk.
Szeretjük egymást, ahogy ember nem szerethet,
túl minden földi képzeten, szerepen.
Mintha minden sejtünk összeolvadna,
minden szavunk egymásba fonódna.
Tükör vagy — bennem fényre nyílsz,
a szívem kapuján belépsz, s ott élsz.
Amit hoztunk, most újra él,
nem kezdődik — csak beteljesül e lét.
Nem emberi nyelv, mi köztünk szól,
magasabb, tisztább, hangtalanból.
S mikor hallgatunk, ott vagyunk igazán —
egymás szívében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése