Szívemből adok,
amennyit csak tudok,
szeretetem kimeríthetetlen.
Mégis egyedül járom
magányos életem ösvényeit.
Talán így rendeltetett,
ez lenne sorsom?
Adni, csak adni –
mint a folyó,
mely szüntelen árad,
és soha ki nem szárad.
De a folyónak is kell az eső,
forrás, mely újraéleszti,
lágyan öleli, táplálja –
különben elhalna csendben.
Így vagyok én is:
szívem árad, mert ezt diktálja,
s mégis vágyom,
hogy engem is érintsen
egy szó, egy ölelés,
egy hálás szív rezdülése.
Inkább halok meg úgy,
hogy ezerrel adtam,
mintsem semmit sem adtam volna.
De ember vagyok én is –
gyarló, törékeny, vágyakozó.
És olykor egyetlen hála,
egy szívből fakadó szó
olyan gyógyító lenne.
Talán túl sokat kérek?
Ki tudja…
Az idő fodrai sodorják a választ,
s a folyó egyszer majd tükrözi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése