mint mikor a napfény a virágzó bimbót kibontja.
Fénysugár érinti, suttogja titkát,
szirmok remegnek, ahogy ontja illatát.
De a napfény elvonul,
árnyékban marad a csoda virága.
Mégis áll, egyedül,
illatozik, pompázik mindenkinek,
mint szívem illata a csendben,
mely eljut mindenkihez.
Megérinti a szellő, simogatja az eső,
gyöngyként pereg rá az Ég könnye,
s ő áll szirmait kitárva,
nem kér, csak ad,
mindaddig, míg élete tart.
Ragyog, mint belső napom,
mint az örök fény, mely bennem lakik.
Virág vagyok e földön,
szirmaim a szeretet,
illatomban szerelem,
szívemben ragyogás,
mely akkor is él,
ha a napfény elvonul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése