Sikoltó jéghegy

Kati lebeg az űrállomáson, kezében a szempillaspirál.

– Ha már gravitáció nincs, legalább a pilláim legyenek tökéletesek – dünnyögte magának.

A kamera figyelte minden mozdulatát, mintha egy kozmetikai reklámot forgatnának az űrben. Hirtelen a portálon át egy mini jéghegy csúszott be, teljesen váratlanul.

– Oké… ez már tényleg túlzás! – kiáltott Kati.

Villantott egy pillát a spirállal… és a jéghegy hirtelen felsikoltott, mint egy felfújt lufi, majd apró jégdarabokra robbant a gravitáció hiányában.

Kati nevetve nézte a táncoló jégdarabokat, keze a homlokán:

– Hát ez… komolyan minden reggel így fog indulni? – sóhajtott.

– Nos… legalább a sminkem túlélte!

– És a jéghegy? Úgy tűnik, szerette a pilláimat!

Tojásfény szonáta

– Mi van a zongorán, Marika néni? – kérdezte Pista, miközben a nappali ajtajában megállt, és körbesandított a könyvekkel teli, napfényben úszó szobában, ahol a levegőben kávé illata szállt.

– Egy tyúktojás.

– Tyúktojás? Zongorán? Ez új művészeti irányzat?

– Hát igen, fiam, a tyúk is művészlélek. Tegnap hallgatta, ahogy játszom a „Holdfény szonátát”, aztán felugrott a zongorára, és ott pottyantotta el.

– Ez már inkább „Tojásfény szonáta” – vigyorgott Pista szélesen.

Marika néni bólintott, ujjai finoman játszottak a billentyűkön.

– És képzeld, azóta a tyúk minden reggel itt vár, hogy játsszak.

– Akkor az a tyúk… zongorista?

– Nem, inkább kritikus. Ha hamisan ütöm, nem tojik, csak felháborodva kotkodácsol.