nehéz szívvel önmaguknak bevallani hibáikat.
A szó, mely szeretne gyógyítani,
falaknak csapódik, elnémul, és csak vár.
Fájdalmas látni, amint vesztük felé mennek,
s én csak figyelek, együttérzek,
csendben hordozom mások terhét,
mint rejtett köveket a szív mélyén.
Segítenék… de nem engedik,
mert még nem értik –
talán egyszer majd felébrednek,
és megtanulják a szeretet nyelvét.
Addig is fogom kezüket, láthatatlanul,
és szeretek.
A szívem szeret – nem tud mást tenni,
erre született.
Csendesen, kitartón,
láthatatlan fényben élek,
szeretve mindent és mindenkit,
míg el nem érkezik a megértés tavasza.
