Csupán álom…

Bátorságot öltve lépek előre,

szívem rezdüléseiben érzések születnek.

Tollpihe könnyedségével szállok,

átlépem a mocsárt, mely gondokkal van tele.

Szárnyaim nőnek hátamon,

emelkedem a magasba,

és a csillagok üdvözölnek,

én csak repülök, szabadon, könnyedén.

Szabadságom íze édes,

a felhők felett szállok,

szívem könnyű, gondolataim tiszták,

mosolyom ragyog, ahogy az új világot köszöntöm.

Ez csak álom csupán, égi csoda,

mely lassan visszahoz a Földre.

Feltöltődtem, sok energiával, fénnyel,

hogy folytathassam mindazt, amit vállaltam

e földi életemben.

És amikor a lábam újra érinti a talajt,

magammal hozom a csillagok fényét,

a tollpihe könnyedségét,

és a szívem bátorságát,

mely átvezet minden mocsáron

és minden bánaton.

Átadom fényt és szeretetet.

Tücsök-párna

A rét szélén, a csillagfény alatt egy tücsök puha mohapárnára hajtotta a fejét. A párna illatos volt, harmatcseppek ragyogtak rajta, mintha apró gyémántok szóródtak volna szét.

– De finom ez a párna, mintha felhőn aludnék! – sóhajtott álmosan és boldogan a tücsök.

A szél lágyan felelt:

– Én ringatom álmodat, csak csukd be a szemed.

– És én éneklek altató dalt hozzá – ciripelte a barátja.

– Akkor biztosan szép nyugtató álmom lesz – mosolygott a tücsök.

– Olyan szép, hogy még a hajnalnak is nagyon fog tetszeni – kuncogott a másik tücsök.

– Szebb, mint a hajnal fénye – suttogta halkan a szél, s a csillagok együtt kórusként ragyogtak felettük.

Vicces krokodil

A krokodil felvette a kalapját – és rájött, hogy túl nagy.

– Jaj, nem látok! – kiáltotta, miközben a macska nevetett.

– Próbálj meg táncolni benne! – kuncogott a béka, miközben ugrándozott a tó partján.

A krokodil megpördült, a kalap majdnem leesett, a galambok kacagtak, a mókusok fotóztak, és egy csiga lassan lemaradt a látványról.

– Vigyázz, a kalap! – figyelmeztette a mókus.

– Csak stílusos akció! – válaszolta a krokodil, miközben a vízpermet csillogott a napsütésben.

A krokodil pörgött, meg-megcsúszott, és beleesett a tóba, a halak meglepődve ugrabugráltak.

– Na, ez volt a legőrültebb kalapnap! – nevetett, miközben a kalap a fején maradt, és még a békák tapsoltak hozzá.

Az Új Kenyér Ünnepe

Augusztus 20-án a Föld szívdobbanása érkezik hozzánk,

a kalászok aranyából csendesen kenyér születik.

Minden szeletben ott rejlik a Nap melege, az eső lágy simogatása,

a Föld illata és az ember két keze munkája.

Ez a kenyér nem csupán étel – az élet maga,

mely emlékeztet: van miért hálát adni, van kivel megosztani,

van otthon, ahová letesszük az asztalra.

Az Új Kenyér ünnepén a közösség szíve együtt dobban,

egy falatból mindenki részesül, mert a kenyér az egység,

a szeretet és a mindennapjaink legmélyebb Áldása.

Vihar és Csokoládé

A vihar az ablakot rázta, villámok szabdalták a sötétséget.

– Hallasz? – szólalt meg mögöttem egy hang.

Megdermedtem. Tudtam, egyedül vagyok. Gyorsan a kezembe kaptam egy kocka csokoládét, és a számba dobtam, mintha az édesség megvédhetne. Az íz lassan szétolvadt a nyelvemen, és a hang újra megszólalt:

– Jó választás. A vihar éhes.

A mennydörgés fényében egy alak jelent meg az ablak üvegnél. Szemei a csokoládé mélybarna fényét tükrözték.

– Mit akarsz?

– Semmit – suttogta, majd eltűnt.

A vihar tombolt, az ablak reszketett, a csoki elfogyott, bennem különös béke maradt, és egy pillanatra úgy éreztem, a félelem és az édesség együtt különös dolgokat idézhet elő.

Gyöngyszemek az éjben

Hallgatom a tücskök zenéjét.

Késő éjjel

csodás koncertet adnak.

A nyár még tombol,

de a szél sarkán

halkan kopogtat az ősz.

Szeretem a nyári esték csöndjét,

a természet halk lélegzetét,

a csillagok ezüstös ragyogását,

a tücskök kitartó ciripelését.

Ahogy a nyár lassan múlik,

bennem elcsitul

egy régi fájdalom.

Könnyeim átalakulnak –

mint az évszak –

fájdalomból gyöngyszemekké,

gyöngyszemekből emlékké,

emlékből tapasztalattá.

Nem tudom, hová fér el

ennyi átélés,

ennyi gyöngy.

Talán a szívemben.

De nem számít.

Oly sok könny,

hogy már tenger születhetett

volna belőle,

mélyén fénylő gyöngyökkel.

Várom az őszt –

az avar mézszínű illatát,

a sokszínű fákat.

Imádom.

Fájdalomból gyöngyszemekké…

Ahogy a nyár elmúlik,

bennem is ragyog a fény.

Tudom,

az életem is ezután

sok színben,

és sok fényben

ragyog tovább.

Eltévedt csillag

Az éjszaka az úton lépkedtem, bőrönd a kezemben. A csönd úgy simult körém, mint egy régi, elfeledett dal. Fölöttem az ég fekete bársonyán millió apró fény ragyogott, s egyszer csak egy közülük előttem hevert a földön – apró, törékeny csillag. Lehajoltam hozzá.

– Hát te hogy kerültél ide? – kérdeztem meglepetten.

– Eltévedtem. Vágyom vissza… fel a családomhoz – felelte halkan.

Letérdeltem, felvettem, kinyitottam a bőröndöt. Csillagporos lett a kezem. Odabent múltam börtöneinek fájdalmai pihentek – terhek, amik rabságban tartottak. A kicsi csillag közéjük simult, és fényével fellobbantotta őket.

Mindketten hazataláltunk: én önmagamhoz, ő az égre.

Mosolyogva néztem utánuk, a csillag egy ragyogó villanással búcsúzott tőlem.