Az éjszaka az úton lépkedtem, bőrönd a kezemben. A csönd úgy simult körém, mint egy régi, elfeledett dal. Fölöttem az ég fekete bársonyán millió apró fény ragyogott, s egyszer csak egy közülük előttem hevert a földön – apró, törékeny csillag. Lehajoltam hozzá.
– Hát te hogy kerültél ide? – kérdeztem meglepetten.
– Eltévedtem. Vágyom vissza… fel a családomhoz – felelte halkan.
Letérdeltem, felvettem, kinyitottam a bőröndöt. Csillagporos lett a kezem. Odabent múltam börtöneinek fájdalmai pihentek – terhek, amik rabságban tartottak. A kicsi csillag közéjük simult, és fényével fellobbantotta őket.
Mindketten hazataláltunk: én önmagamhoz, ő az égre.
Mosolyogva néztem utánuk, a csillag egy ragyogó villanással búcsúzott tőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése