A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sötétség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sötétség. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. november 29., péntek

Híd a sötétben


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Befelé hulló könnyeim csendben gyűlnek,
mint egy titkos tó mélyén rejtőző áramlatok.
A remény, tiszta, halvány fényként,
váratlanul ébred bennem,
mint egy szikra a sötétség peremén.
A kétségek harca önmagamban
mindig újra és újra kezdődik,
a vihar, amely szaggatja szívemet,
néha elnémul, de sosem tűnik el teljesen.
Mégis, valahol a szívem mélyén ott van a szeretet.
Egy csendes jelenlét, egy híd, amely felettem áll,
és utat mutat az éj sötétjében.
A sötétség rejtekén mindig ott van a fény.
Nem harsog, nem küzd,csak hív.
Halk ragyogás, amely átkarol,és azt suttogja:
„Bízz! Menj tovább!”
Minden könny egy titkos ima,
egy történet, amit magamban hordok.
Minden seb egy térkép, amely új irányt mutat.
És amikor a csend elér, amikor már nincsenek szavak,
a hit mégis megszólal: „Bízz magadban!
Újra láss!”


2024. október 31., csütörtök

Fátyol és homály


Megyek az utcán és figyelek,
Sok jót nem igazán lelek,
Komor kedvtelen arcokat,
Kimerült szomorú alakokat.

Mosolyt az arcokon nem látok,
A tekintetek mind mások,
Fátyol és homály váltakozik,
Ragyogással a tekintetem nem találkozik.

Félelmet érzek az emberekből áradni,
A sötétséggel párosulni,
A szeretet fényét elhalványulni,
A szeretetlenséget megnyilvánulni.

Szülői szívfájdalom


Felnevelsz egy gyermeket,
Egész szívedet beleteszed,
Erőd energiád életed,
Tiszta szívből szereted.
Mindenre megtanítod,
Amit tudsz átadod,
Egy szülő sem tökéletes,
Viszont szeretetből mindenki jeles.
Nem tudod kivé válik,
A kudarcoktól hogy változik,
Bölcsebbé lesz, vagy elveszik?
A bánat a szívébe költözik?
Próbálunk segíteni ha elvesztett,
Tanácsot adni eleget,
Önmagától megmenteni nem lehet,
Ha a sötétségbe elvesztett.

2024. október 30., szerda

A vihar




Sötétbe borult felettem az ég,
Vihar jött, hömpölygött felém,
Táncot járnak a villámok az égen,
Mint bennem az érzelmek régen.

A fájdalom sötét szelleme
Széllel, villámmal érkezett,
A sötétség teljesen beborított,
A szívemből a fény eltávozott.

A sötét felhők oszladoznak,
A villámok lassan elvonulnak,
Sötétség szelleme elvonult,
A szívem virágba borult.

Hajnalillat


Üresség ölel, mint fagyos téli csend,
Szívem mélyén fájdalom csendje van bent.
Szeretet lángja rég kihunyt, csak hamuja maradt,
Álmok közt bolyongok, s a lélek megfagyva hallgat.

A sötét égbolton csillagok fakulnak,
Fényük távolodik, szépen, lassan kialszanak.
Hó lepi a tájat, s ahogy lassan olvad,
A változás kísér, mint hűvös hajnalillat.

Elmúlás szárnyain suhan át az idő,
Örökké vágyom, de minden tovatűnő.
S ha elér a tavasz, s a jégszív is megenyhül,
Az üresség csendje talán új fényre lendül.

Gyönyörű havon megcsillan a fény,
Remény csókját hinti az éj peremén.
Lelkem mélyén a parázs, talán még él,
Fagyott álmaim lassan újra felébrednek még.

A sápadt égen egy csillag int felém,
Én tudom, holnap visszaintek – van még remény.
A tél talán elmúlik, új tavaszra vágyom,
Hogy lelkem olvadjon, s új fényre találjon.

2024. október 23., szerda

A Pillangó Szabadulása


Élt egy gyönyörű pillangó egy sötét pincében. Hatalmas terhet cipelt nap mint nap. Nem tudott tőle megszabadulni, a kötél rá volt tekeredve. A Napot soha nem látta a kis pillangó. Csak a sötétséget ismerte. Nem ismerte a szépet, a jót, a Napot és a virágokat, az illatokat sem.
A pillangó minden nap cipelni kényszerült a hatalmas követ, ami súlyos teher volt a kicsi testén. A sötét pincében, ahol élt, csak a csend és a nyomorúság vette körül. Minden mozdulattal úgy érezte, hogy a kő még nehezebb, és a szíve egyre inkább elnehezedik.
„Miért nem tudok szabad lenni?” – kérdezte magától.
Egy nap betévedt a pincébe egy kisegér. A pillangó megszólította:
— Hát te ki vagy?
— Lucy vagyok, a kisegér! Téged hogy hívnak? — kérdezett vissza az egér.
— Nekem nincs nevem. — válaszolta a pillangó.
— Az meg hogy lehet? Akkor én adok neked! Mivel olyan szép pillangó vagy, legyen a neved Sky.
— Szépen hangzik. Mi az a Sky? — kérdezte a pillangó.
— Te nem tudod? Az a gyönyörű égbolt. Még soha nem láttad? — lepődött meg Lucy, a kisegér.
— Nem. Itt születtem, és itt élek a kővel együtt. — mondta Sky, a pillangó.
— Miért húzod azt a nagy követ? — kérdezte Lucy.
— Nem tudom. Azóta velem van, amióta megvagyok. De nagyon nehéz. És kínlódom. Mesélsz nekem az égboltról? — kérlelte Sky.
— Persze, szívesen. Gyönyörű kék színű, a fehér felhők díszítik. A legszebb, amikor süt a Nap, és a napsugarak átszűrődnek a felhőkön. A rét a legszebb hely. Tele virágokkal, és csodásan illatoznak. Ott élnek a társaid, a többi pillangó. Mindig a virágokon pihennek. Szeretnéd látni? — mesélte a kisegér.
— Ó! Ilyen is létezik? Elképzeltem! Nem tudtam róla! Igen, szeretném látni! De itt ez a kő? Nem tudok tőle megválni — sírta el magát a kis pillangó.
— Ezen tudok segíteni! Megengeded nekem? — kérdezte Lucy.
— Hogyan? Ez a kötél nagyon vastag és erős! — kérdezte Sky.
— Úgy, hogy elrágom! Nagyon erősek a fogaim. — válaszolta az egér.
Neki is fogott. Gyorsan el is rágta a kötelet. Sky pillangó hirtelen megkönnyebbült. Szabad lett. Nincs többé mázsás súly, amit cipelnie kell.
— Köszönöm szépen, kisegér! — mondta hatalmas örömmel.
— Szívesen! Gyere, repülj utánam! Kivezetlek a virágos rétre. Mutatom az utat.
Elindultak a sötét pincéből. Amikor kiléptek a levegőre, a napfényre, Sky megállt. Nem tudta eddig, milyen a napfény, a tiszta levegő, és amit látott! Fákat, virágokat. Le volt nyűgözve. Lucy figyelte őt, tudta, micsoda örömet okozott a kis pillangónak. Szabad lett. Egy új világban, új élet várt rá. Lucy boldog volt, Sky legalább annyira.
— Lucy! Szeretném megköszönni, hogy megmentetted az életem. Végre én is szabad vagyok, és felfedezhetem ezt a számomra új világot! Örök hálával tartozom neked! — mondta boldogan a kis pillangó.
— Ugyan! Nekem nem tartozol semmivel! Csak menj, és élvezd az életet! — mondta Lucy.
— Köszönöm szépen! Indulok is!
Sky elindult, boldogan repült az új világban. Lucy nézte egy darabig, ahogy repül, és boldog volt, hogy segíthetett a kis pillangónak. Megmentett egy életet.

2024. október 16., szerda

A Fájdalom Csendje



Rideg a világ, kihűlt minden,
Jégcsap nőtt a szívekben,
A szemekben fátyol ül,
Arcokon a bú már rég megül.
Az utcák csendje az éjben zenél,
Mindenki egyedül, senki se él.
A lelkek kihaltak, elvesztek,
A mosolyok az arcokról eltűntek,
A szavak értelmetlenek lettek,
Nem érezni mást, csak reménytelenséget.
Az álom is porrá vált, elfeledett,
A boldogság szó ismeretlen lett.
Ilyen lett a világ, reményvesztett,
Mint anyját elveszített gyermek,
Kit nem ölelnek már át a szerető kezek;
A bánat súlya lelkeken egyre nehezedett.
A sötétben csak a fájdalom beszél,
A hiány a szívekben csendesen megtelepedett.
Szeretet nélkül élni nem lehet,
Nélküle a szív hamuvá lesz;
Kihűl, mint a ház, mit nem fűtenek,
A lélekben a vágy és a remények elvesztek.
A világ csak árnyék, ha a szív nem él,
Az élet csak harc, minden csak álarc.
Szeretet hiánya halálhoz vezet,
A sötétség behálózza a szíveket.
A szívet szeretettel mindig fűteni kell;
Csak így élhet az ember, ha szívéből árad a fény,
Mert a szeretet az, ami éltet és hoz reményt;
A szeretet nélkül minden elveszett, ha fény nem ragyog a szívekben.

Ezer arc

 

A legsötétebb éjben is van egy szikra,
elbújik, de sosem alszik el.
Mélységekben, benned, bennem, mindannyiunkban,
ott lappang a fény –
mint rejtett tűz, amely lassan ébred,
de ha rátalál a szél, fellobban.
Az ember maga egy titok,
ezer arc mögé zárt ragyogás,
akár a megfáradt csillagok az ég peremén,
mégis világítanak a távoli messzeségben.
Minden seb, minden árnyék alatt
ott a tiszta forrás, a szeretet vize –
csak meg kell találni, csak meg kell érezni.
Mert nincsen olyan lélek,
ami ne hordozna csodát.
Minden tekintet egy történet,
minden szív egy különleges zene,
és ha meghallod a dallamot,
tudni fogod, hogy ott van a fény.
Minden ember különleges,
mint a hópelyhek –
egyediek, mégis együtt alkotnak
valami végtelen szépséget.
Ne félj a sötétségtől,
mert az csak a fény másik arca.
Benned is ott él a csoda –
varázslat, amit senki más nem hozhat a világra.

2024. október 9., szerda

Gyertya, Aurora Amelia Joplin és Bahus Antal Katalin közös verse

 



A gyertya lángja szélben táncol,
Csendes fényén az éj csak ámul.
Fényével álmot sző a falra,
Lassan fogy, s az időt hallgatja.
Oly törékeny a gyertya lángja.
Mégis piciny fényét szétárasztja.
Féltve vigyázd kicsi gyertya,
Lángod legyen fényt hozó.
Mikor az éj sötétje körbe jár,
Remény fényét gyújtja a gyertyafényes láng,
Tartsd hát magasan, kicsi láng,
Mert veled a világ is csodát vár.
Lehet kicsi a gyertya ereje,
Mégis a sötét menekül előle.
Elég néha egy kicsi csoda!
Mi a világot megváltoztatja.

2024. augusztus 31., szombat

Melhiás öröksége

 




Michael éppen egy régiségboltban nézelődött, amikor szeme megakadt egy különleges, régi bronz dobozon. A tárgyat ősi héber írások díszítették, és volt benne valami, ami különösen vonzotta. Amikor a kezébe vette, furcsa borzongás futott végig rajta, ezért hirtelen letette, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint az előbbi különös érzés. Megpróbálta kinyitni a dobozt, de nem sikerült, ezért megkérdezte a kereskedőt:
– Elnézést, ennek a doboznak van kulcsa vagy valamilyen nyitóeszköze?
– Sajnos nincs – válaszolta a boltos. – Néhány éve hozta be egy idős férfi, aki régész volt, és ő találta. Azt mesélte, hogy hiába próbálkozott évekig, nem tudta kinyitni. Titokzatos darab, az biztos.
– Megveszem – döntötte el Michael.
Valahogy ki lehet nyitni. Megfejtem a feliratot, ki tudja, milyen titkokat rejt – töprengett. Kifizette a dobozt, majd hazament.
Michael egy kisváros szélén lakott, ahol a környék zöldellő volt, tele fákkal és virágokkal. Otthona egy takaros ház volt, nagy terasszal és udvarral. Esténként, munka után gyakran kiült a teraszra, hogy hallgassa a baglyok huhogását és a tücskök ciripelését, miközben a csillagos eget kémlelte. Ma azonban a számítógépe előtt ült, kitartóan kutatott, és hajnalra sikerült megfejtenie a teljes írást. Michael kutató volt, 41 éves, és munkájának élt. Nem volt más társa, csak a macskája, Lady, egy hosszú szőrű, vörös kislánycica, akit nagyon szeretett. Michael imádta a kihívásokat, és boldogan állt fel, nyújtózkodott egyet, majd kiment a teraszra. A friss hajnali levegő felébresztette, még ha álmos is volt. – Sikerült! Megfejtettem!– örvendezett.
Visszatért a házba, és újra a kezébe vette a dobozt. Ismét végigfutott rajta az a különös érzés. Leült, és figyelmesen vizsgálgatta. Lady az ölébe ugrott, és dorombolt neki. Michael pontosan leírta egy papírra a héberről angolra fordított szöveget. Úgy érezte, hangosan is fel kellene olvasnia. – Hátha ettől kinyílik a láda? – gondolta. Egy próbát megér.
– Fény és sötétség csak együtt létezik! Elválaszthatatlanok, mint ahogy e lélek is halhatatlan, aki e dobozban lakozik – mondta ki Michael angolul. Semmi sem történt. – Talán héberül kellene? – Elmondta héberül is a szöveget.
A következő pillanatban a doboz furcsa mozgásba kezdett, mintha egy belső erő ébredt volna fel. Hirtelen köd borította be a helyiséget, és lila, hófehér fények cikáztak a levegőben. Michael szíve hevesen kalapált, ahogy a köd egyre sűrűsödött, és a fények körülötte vibráltak. Majd, ahogy a köd eloszlott, egy áttetsző emberi alak jelent meg előtte, amely a levegőben lebegett. A lény kékes színű energiából állt, és szemei ragyogtak, mint egy csillag.
Michael szíve megugrott, amikor a lény, megszólította, bár nem adott ki hangot, mégis megértette, mit mondott:
– Kedves Michael! Kérlek, ne félj tőlem, nem bántalak! Neked köszönhetem, hogy végre szabad lehetek. 570 évvel ezelőtt gonosz fekete mágusok csoportja zárt be engem ebbe a dobozba. Valamiért a te tiszta lelked, tudásod és kíváncsiságod volt az, ami képes volt kiszabadítani engem. A nevem Melhiás. Fehér mágus voltam az utolsó életemben. A lelkemet nem tudták elpusztítani, ahhoz nem volt meg a tudásuk, csak bezárni tudtak. Amíg élsz, kedves Michael, én segíteni fogok neked, és megtanítalak mindenre, amit tudok. Te egy ősi leszármazottam vagy, fehér mágus vére csörgedezik az ereidben. Hálám jeléül életed végéig itt maradok melletted.
Michael csendben figyelt. Mindig is tudta, hogy különbözik a többiektől, és most megértette, miért. Ezért kutatott egész életében. A szívében érezte, hogy a mágus igazat mond. Az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban és években tanult az életről és az energiákról, és segített az embereknek. Élete gyökeresen megváltozott, és végre megtalálta az útját. A legjobb döntése volt, amikor megvette a bronz dobozt.
Melhiás napról napra tanította Michaelt a mágia titkaira, az energiák irányítására, és az emberi lélek rejtelmeire. Michael pedig egyre erősebbé vált, és egyre mélyebben megértette a világ összefüggéseit. Ahogy tudása gyarapodott, egyre inkább elismerté vált a városban, ahol élt. Emberek jöttek hozzá tanácsért és gyógyulásért, mert látták, hogy különleges képességei vannak.
Lady, a macskája, hűséges társa maradt, mintha ő is érezte volna Michael növekvő erejét, és mintha valamilyen titkos kapcsolat fűzte volna össze őt Melhiással. Michael felismerte, hogy nem véletlenül talált rá a bronz dobozra: életének ezen pontján készen állt arra, hogy továbbvigye a fehér mágia örökségét.
Melhiás figyelmeztette, hogy minden tettnek következménye van, és hatalmát csak jóra használhatja. Michael hű maradt ehhez az elvhez, és igyekezett a megszerzett tudást mindig mások javára fordítani. Idővel önmaga legjobb változatává vált, és megtanulta, hogyan egyesítheti a fényt és a sötétséget, hogy harmóniában éljen a világgal.
Michael élete végéhez közeledve békében hagyta maga mögött a világot, tudva, hogy tettei mély nyomot hagytak az emberek szívében. Melhiás szelleme hálával búcsúzott tőle, Lady pedig utolsó napjaiig mellette maradt, mintha tudta volna, hogy küldetésük véget ért.
Michael emlékét a város lakói legendaként őrizték: az ember, aki egy különleges bronz dobozt talált, és akinek tiszta szíve megérintette a mágia legmélyebb titkait.