Fekete angyal - /Eszmi hazatér/

A hold ragyogó fénye bevilágította a várost. A tető peremén két angyal ült: az egyik fehér szárnyakkal, a másik feketével.

A fehér szárnyú angyal gyönyörű volt. Ő volt Anase. Ruhája lágyan omlott végig a köveken, hajának aranyló színe finoman keretezte az arcát.

Mellette a fekete szárnyú angyal némán figyelte a mélységet. A fájdalom túl régóta volt a társa. Őt Eszminek hívták, de ezt a nevet kevesen merték kimondani.

– Eszmi… – törte meg a csendet Anase. – Még mindig figyeled és hallgatod a világot odalent.

– Hallgatom – válaszolta Eszmi halkan. – Bárhová fordulok, mindenkihez tartozom… és sehová sem.

Anase oldalra fordult, és óvatosan a vállához ért.

– Nem erre születtél. Nem ez vagy te. Eltévedtél.

Eszmi félrenézett.

– Dehogynem. A menny már nem az otthonom. A pokol sem az. Sátán nem vár tárt karokkal. Odafent pedig… nekem nincs helyem.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Anase.

Eszmi csak vállat vont. Senki sem mondta.

Anase ekkor halkabbra váltott, szeretettel:

– Isten tudja, milyen terhet cipelsz. Nem eltaszítani akar. Visszahívni. Hazahívni.

Eszmi felemelte a tekintetét.

– Engem?

– Téged – felelte Anase. – Senki másról nincs most szó.

A szél gyengén megmozdította a szárnyaikat. Eszmi torka elszorult.

– És a pokol? – kérdezte. – Ha elmegyek… mi lesz vele?

– Semmi nem szűnik meg – mondta Anase. – Sátán uralja tovább. Nem te tartottad egyben. Te csak szolgáltad.

Eszmi megkönnyebbülten, de törékenyen sóhajtott.

– Azt hittem, ha kilépek… világok omlanak össze.

Anase megrázta a fejét.

– Csak te szabadulsz fel. Ennyi történik, és ez már időszerű. Készen állsz rá.

Eszmi ekkor lassan a saját szárnyához ért. A fekete tollak fakóbb árnyalatba váltottak, majd egyre világosabbá – a sötétség engedett, eloszlott, mintha levetné a terhét.

A szárnyak végül csillogó, hófehér ragyogásban tündököltek; a fény belülről született meg először, gyógyító szépséggel.

Anase felállt.

– Eszmi… hazatérhetsz.

A frissen ragyogó szárnyú angyal szinte félve kérdezte:

– Ki leszek… a mennyben?

– Az, aki mindig is voltál – felelte Anase. – Nem a bukás és a fájdalom angyala. A lényed, a lelked neve vagy. Eszmi vagy – a megbocsátás segítő angyala. Ez vagy te, drága testvérem.

Eszmi ekkor végre felnézett. Könny csillogott a szemében – melegség és fény költözött a szívébe.

– És az emberek? A jó és a rossz küzdelme tovább folytatódik?

Anase a várost nézte, ahol számtalan élet zajlott álomban, félelemben, örömben, csendben.

– Igen. Az emberek maguk választanak. A szívükben dől el, nem a mennyben és nem a pokolban.

Fénykapu megnyílt előttük.

Anase és Eszmi egymás mellett, kézen fogva hazaindultak.

Nem volt köztük feszültség, versengés vagy ellentét. Csak szeretet. Tiszta isteni szeretet.

Abban a pillanatban a város mélyén egy kisgyerek álmában átölelte az édesanyját, és mosolyogva suttogta:

„Olyan jó szeretni.”

A lélek szárnyai

A tenger halkan hullámzott előttem, mintha az égbolt tükre lenne. A sós illat finoman megcsiklandozta az orrom, és a szél hűvös simogatása beleszőtte magát a hajamba. A szárnyaim lassan bontották ki a fényüket, amint a nap utolsó sugarai eltűntek a horizonton. Milliónyi apró szikra lobbant fel rajtuk, mint egy saját égbolt, amit magammal hordoztam.

– Olyan, mintha a csillagok benned élnének – hallottam egy halk hangot a hátam mögül.

Megfordultam. Egy fiatal férfi állt a parton, lába a nedves homokba süppedt. Szeme tágra nyílt, ahogy rám nézett. Tudtam, hogy nem mindenki látja a szárnyaimat – ő látta.

– Te… te látod őket? – kérdeztem halkan, mintha attól féltem volna, ha túl hangosan szólok, a pillanat széttörik.

– Látom. És azt is érzem, hogy a szívedben hordozod a fényt, ami ide vezetett – válaszolta, majd közelebb lépett, lábai nyomot hagytak a nedves fövenyen. – Ki vagy te?

Elmosolyodtam. A szívem halkan dobbant – ebben a pillanatban tudtam, hogy ő megérzett valamit abból, aki vagyok.

– Egy utazó… aki túl sokáig élt a csendben. A szárnyaim a lelkemből nőttek, de kevesen veszik észre. Csak azok, akik még hisznek a csodában.

A fiú hallgatott, majd lehajolt, és ujjával megérintette a víz felszínét. A hullámok csobbanása lágyan kísérte a mozdulatát. A szárnyaim fénye megtört a vízen, és ezer színben táncolt a tenger tükrén.

– Ha mindenki látná őket, a világ más lenne – suttogta. – Talán az emberek is emlékeznének rá, hogy bennük is van fény.

A szél halkan belekapott a hajamba, és a szárnyaim feléledtek, mintha a csillagokkal lélegeznének együtt. A szívemben finom, ismeretlen melegség áradt szét – a felismerés, hogy ebben a pillanatban nem vagyok egyedül.

– Talán ezért jöttem ma ide – feleltem. – Hogy emlékeztessek valakit. Hogy a fény, amit lát, ott él benne is.

A fiú tekintete felragyogott. Tudtam, hogy megértette.

– Ha egyszer elrepülsz innen… visszajössz még? – kérdezte, és a hangjában ott rezgett a remény.

– A szívem nyomát mindig megtalálod majd a csillagokban – mondtam, és lassan hátraléptem a vízbe. A hullámok hidegek voltak, de ismerősek, mintha hazavezetnének.

A szárnyaim kitárultak, és a fényük bevilágította az éjszakát. Mielőtt felemelkedtem volna, még egyszer hátranéztem. Ott állt a parton, és mosolygott. Most már ő is ragyogott egy kicsit belülről.

És hisz a csodában.