Titokzatos idő

Az ember az órát nézi,

s közben múlik.

Percet számol,

míg a lélek örökké virul.

A mutató halad,

mint sors a csendben,

egy pillanatba sűrűsödik

minden, ami volt — és lesz bennem.

Idő… te titokzatos szövő,

láthatatlan szálakat fonsz,

de aki fátylad mögé lát,

tudja: csak játszol velünk, ámítasz.

Mert nincs kezdet, nincs vég,

csak a most — a jelen.

A test öregszik, de a szív érez és tudja,

hogy az idő nem kint van —

hanem bennünk él.

Ott, ahol a múlt és jövő

összefonódik,

ahol nincs szám,

nincs árnyék,

csak a Lét hangja tisztán szól.

Ott vagy te, ott vagyunk mi,

az időtlenben,

ahol minden pillanat örökké tart.

A földi létet csak álmodjuk,

s túl igaznak hisszük.

Köd és homály

Homályba von mindent, a szépséget rejti,

tejfehér fátyol, mely mindent betakar.

Színe nincsen, csak súlya van, súlya a csendnek,

mely lassan ereszkedik a tájra, mint a szándék,

lassan, puhán, mégis mindent áthatva.

Elveszi a formákat, a vonalak keménységét,

széleit megpuhítja, majd elnyeli az időt is.

E csipke finom burkot, mely nem sejt semmit,

csak a jelen ürességét,

s mögötte, rejtve a valódi világot.

Lebegő fátyol, mely önnön titkával terhes,

átölel mindent, és végtelent,

ködbe bújtatva születik újjá a csend,

bármi megtörténhet benne, mert nincsen sem vég, sem kezdet,

csak a halvány tünemény – s mögötte a rejtett világ.

Lassan tűnik el, mint szélben a pára,

s előttem áll a valóság világa.

Homályt hoz hogy tisztábban lássak,

csendből szülessen meg a látomás varázsa.

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

Fátyol és homály

Megyek az utcán és figyelek,

Sok jót nem igazán lelek,

Komor kedvtelen arcokat,

Kimerült szomorú alakokat.

Mosolyt az arcokon nem látok,

A tekintetek mind mások,

Fátyol és homály váltakozik,

Ragyogással a tekintetem nem találkozik.

Félelmet érzek az emberekből áradni,

A sötétséggel párosulni,

A szeretet fényét elhalványulni,

A szeretetlenséget megnyilvánulni.