Elveszett dallam

Az árnyék lassan kibontakozott a holdfényből, mintha rég eltemetett fájdalmas emlék kelne életre. A trombita a kőlépcsőn pihent, rézteste halványan pulzált, mint egy szív, amely még várja, hogy egyszer megszólaljon.

Lili szíve hevesen vert, mellkasát vágy és félelem feszítette egyszerre. – Hallod? – suttogta remegő ajkakkal.

Egy láthatatlan kéz megérintette a hangszert, és mély, fájdalmas dallam tört elő. Könnyei végigcsorogtak arcán, szíve egyszerre sírt és nevetett a múlt emlékén.

– Ki vagy te? – kérdezte suttogva, hangját a szél vitte el.

– A lelked elveszett dallama vagyok, aki hazatalált hozzád – felelte a zene, és Lili szíve megtelt fénylő melegséggel, érezve, hogy nincs egyedül soha többé.

Az Ég könnyei

A Föld mohón itta az esőt,

szomjas talajként itta a cseppeket.

Én kiléptem, szívem kitárult,

mint az Ég, mely titokban könnyezik.

Kiáradt belőle a szomorúság –

folyt, folyt, mint az én könnyeim,

melyek az Ég könnyeivel eggyé váltak,

s minden bánat halk dallammá szelídült.

A fák lombjai ringtak a szél lágy karjaiban,

levelek táncoltak az égi tenger hullámain,

az ősz illata lágyan áradt,

simítva a múlt poros emlékeit.

A nagy forróság a múltba tűnt,

friss, tiszta lehelet szállt mindenbe,

új életet lehelt a földbe, a fákba, a szívembe,

és a szívem minden csepp könnyével az Égbe írt dal lett.

Papucsvadászat

A dzsungel sűrű zöldje között Anna a papucsát kereste. A nedves avar csúszott a lába alatt, és a fák között átszűrődő fény játékosan táncolt a leveleken. A távolból madarak éneke hallatszott, moha borította az ösvényt.

– Hova a francba tűnt el? – morogta, miközben ágakat hajlított félre.

Egy apró majom felugrott előtte, a papucsot a kezében tartva.

– Hé! Az enyém! – kiáltotta.

A majom csak csintalanul nevetett, majd eliszkolt a sűrű erdőbe.

Anna sóhajtott egy jó nagyot.

– Eddig dzsungelséta volt, ezután papucsvadászat lesz… – motyogta.

Csermely csobogása kísérte a lépteit, egy pillangó táncolt körülötte.

Valami mégis megnyugtatta: a dzsungel is lehet játék, ha engeded.

Sikoltó jéghegy

Kati lebeg az űrállomáson, kezében a szempillaspirál.

– Ha már gravitáció nincs, legalább a pilláim legyenek tökéletesek – dünnyögte magának.

A kamera figyelte minden mozdulatát, mintha egy kozmetikai reklámot forgatnának az űrben. Hirtelen a portálon át egy mini jéghegy csúszott be, teljesen váratlanul.

– Oké… ez már tényleg túlzás! – kiáltott Kati.

Villantott egy pillát a spirállal… és a jéghegy hirtelen felsikoltott, mint egy felfújt lufi, majd apró jégdarabokra robbant a gravitáció hiányában.

Kati nevetve nézte a táncoló jégdarabokat, keze a homlokán:

– Hát ez… komolyan minden reggel így fog indulni? – sóhajtott.

– Nos… legalább a sminkem túlélte!

– És a jéghegy? Úgy tűnik, szerette a pilláimat!

Mosoly az esőben

Cseppnyi mosoly az idő tengerén,

szívem táncol az eső hegyén.

Fényhintón száll az öröm felém,

szívem dalolja – itt vagyok, enyém.

Szellő simítja a múlt ködét,

mosoly nyitja a jövő körét.

Léptek zenéje fényben halad,

szívverés súgja – élek, szabad.

Táncol a lélek, fényben ragyog,

mint gyertyaláng, mely örökre lobog.

Egyetlen perc, de örök marad,

életbe írt, ragyogó pillanat.

Lenni – vagy nem lenni

Lenni, mint hajnal, mikor fényre lel a táj,

minden csepp árnyban csillag-arcot talál.

Nem lenni, csak köd, mi mindent elfed,

hol a szív is hallgat, s álom se lebeg.

Lenni, gyökér, mi földből erőt szív,

széllel táncoló lomb, s mindent kibír.

Nem lenni, csak sivatag, hangtalan por,

hol vágy is kihűl, s az út ködbe simul.

Lenni, örök híd, mi fényből ível át,

két világ között ringatja álmát.

Nem lenni, árnykép, mely önmagától fél,

de aki élni mer, az csodára lel.

Senki sem tudja…

Láthatatlan vagyok.

Magány ölelésében lépkedek,

mint hajnalban az első ködfátyol,

amit a világ még nem lát,

de én érzem a súlyát.

Senki sem tudja, mit érzek.

Embernek lenni olyan nehéz –

még ha tudatosan is élek,

minden érzésem csöndben omlik belém,

mint láthatatlan vízesés.

Kiket szeretek, sajnos nem látják,

tőlem csak elvárásokat várják,

körülöttem,

mint hideg falak,

érzéketlen, üres szavak.

Szívem sokszor megszakad,

darabjai halk sóhajként szállnak a szélben,

senki nem érti,

hiszen a könnyeket könnyebb kinevetni.

Dönteni kell, élni idejében,

míg marad erő az újrakezdésre.

A lépésekben ott a remény,

és az elvárások démonjait

a szeretet olvasztja majd szét.