Senki sem tudja…

Láthatatlan vagyok.

Magány ölelésében lépkedek,

mint hajnalban az első ködfátyol,

amit a világ még nem lát,

de én érzem a súlyát.

Senki sem tudja, mit érzek.

Embernek lenni olyan nehéz –

még ha tudatosan is élek,

minden érzésem csöndben omlik belém,

mint láthatatlan vízesés.

Kiket szeretek, sajnos nem látják,

tőlem csak elvárásokat várják,

körülöttem,

mint hideg falak,

érzéketlen, üres szavak.

Szívem sokszor megszakad,

darabjai halk sóhajként szállnak a szélben,

senki nem érti,

hiszen a könnyeket könnyebb kinevetni.

Dönteni kell, élni idejében,

míg marad erő az újrakezdésre.

A lépésekben ott a remény,

és az elvárások démonjait

a szeretet olvasztja majd szét.

A szívem a kulcs

Minden szürke.

A világ kopár és kilátástalan.

A Föld alatt némán pihennek a válaszok,

és az Ég sem mond semmit már régóta.

De én lépkedek tovább.

Csendben, de biztosan.

A kezem üres,

de a kulcs ott van —

már régóta nálam.

Húzom magam után,

mint valami nehéz örökséget.

Mint valamit, amit még nem mertem megnézni igazán.

És most… most már tudom:

ez a kulcs a szívem.

Nem valaki másnál van.

Nem kívül.

Nem az idő múlásában,

nem a válaszokban, amiket másoktól vártam.

Hanem bennem.

A szívemben van,

a felismerésben.

Ez a lényeg.

Hogy nem adom fel.

Hogy minden lépésem emlékeztető:

a megoldás ott van velem.

Csak bátran

a szívembe kell néznem.