Magány ölelésében lépkedek,
mint hajnalban az első ködfátyol,
amit a világ még nem lát,
de én érzem a súlyát.
Senki sem tudja, mit érzek.
Embernek lenni olyan nehéz –
még ha tudatosan is élek,
minden érzésem csöndben omlik belém,
mint láthatatlan vízesés.
Kiket szeretek, sajnos nem látják,
tőlem csak elvárásokat várják,
körülöttem,
mint hideg falak,
érzéketlen, üres szavak.
Szívem sokszor megszakad,
darabjai halk sóhajként szállnak a szélben,
senki nem érti,
hiszen a könnyeket könnyebb kinevetni.
Dönteni kell, élni idejében,
míg marad erő az újrakezdésre.
A lépésekben ott a remény,
és az elvárások démonjait
a szeretet olvasztja majd szét.
