Elveszett dallam

Az árnyék lassan kibontakozott a holdfényből, mintha rég eltemetett fájdalmas emlék kelne életre. A trombita a kőlépcsőn pihent, rézteste halványan pulzált, mint egy szív, amely még várja, hogy egyszer megszólaljon.

Lili szíve hevesen vert, mellkasát vágy és félelem feszítette egyszerre. – Hallod? – suttogta remegő ajkakkal.

Egy láthatatlan kéz megérintette a hangszert, és mély, fájdalmas dallam tört elő. Könnyei végigcsorogtak arcán, szíve egyszerre sírt és nevetett a múlt emlékén.

– Ki vagy te? – kérdezte suttogva, hangját a szél vitte el.

– A lelked elveszett dallama vagyok, aki hazatalált hozzád – felelte a zene, és Lili szíve megtelt fénylő melegséggel, érezve, hogy nincs egyedül soha többé.