A Föld mohón itta az esőt,
szomjas talajként itta a cseppeket.
Én kiléptem, szívem kitárult,
mint az Ég, mely titokban könnyezik.
Kiáradt belőle a szomorúság –
folyt, folyt, mint az én könnyeim,
melyek az Ég könnyeivel eggyé váltak,
s minden bánat halk dallammá szelídült.
A fák lombjai ringtak a szél lágy karjaiban,
levelek táncoltak az égi tenger hullámain,
az ősz illata lágyan áradt,
simítva a múlt poros emlékeit.
A nagy forróság a múltba tűnt,
friss, tiszta lehelet szállt mindenbe,
új életet lehelt a földbe, a fákba, a szívembe,
és a szívem minden csepp könnyével az Égbe írt dal lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése