Két kéz emelkedik a sötétből –
egyik parázsló emlékezet,
másik csillaghűvös jövő.
Ujjaik közt rezeg a világ,
finom szálakon fut az idő.
Az egyik tudja, mit jelent zuhanni,
ismeri a törések nyelvét,
a testben maradt sóhajok súlyát.
A másik már fényből tanult,
látja a zaj mögötti fényt.
Amikor közelednek,
a kérdés a válasz
egy pillanatra ugyanaz lesz.
Az ember ott születik meg igazán,
ahol érinteni mer –
ahol a félelem eloszlik,
a tapasztalat bölcsességgé simul.
Minden kéz emlékszik valamire:
egy ölelésre,
egy elvesztett névre,
egy kimondatlan igazságra.
Mégis újra nyílik,
mert a lélek mozgása örök.
A fény sosem győzi le a sötétséget –
csupán emlékeztet rá,
hogy ugyanabból az anyagból születtek.
Két kéz közötti térben együtt
az ember több lesz önmagánál:
átjáró,
rezdülés,
minden.
