Midőn egyszer…

midőn egyszer

leteszem a testem

a föld hű tenyerébe

utánam marad

néhány kimondott szó

amelytől valaki

bátrabb lett

marad egy asztal

ahol a kenyér mellett

helyet kapott

az irgalom

marad egy kert

ahol a fájdalomból

nem tüske nőtt

hanem virág

marad egy arc

amely egyszer

az én mosolyomtól

engedte el a félelmét

marad egy vers

amelyben a bánat

átöltözött

fénybe

marad egy asszony nyoma

aki sokszor elesett

mégis mindig

szebb szót keresett

én ezt hagynám itt

egy mondatot

amely egyszer

valaki más szívében

felébred

szerelmet

amelyben átéltem

az élet tüzét

mert éltem

és szerettem

szenvedélyt

amely tüzet tett

a teremtés keze alá

s ha valaki egyszer

rálép erre a nyomra

érezze

itt járt valaki

aki földi életében

szeretetet csepegtetett

a napok közepébe

Kabátok alatt

Voltam, vagyok, leszek,

nevem alatt élek,

identitások rétege

alá bújt régi lényem.

Valóságnak hitt valóság

tapadt rám kabátként,

szerepeim rám simultak

megszokott ruhaként.

Szavak, érzések mögött

rezdült energiamező,

mozdulat és rebbenés

lett bennem útjelző.

Árulkodó jelek sora

futott át arcomon,

minden régi mozdulás

ott élt a hangomon.

Lehull rólam minden réteg,

csupaszon megállok,

múlt, jelen és szerep mögött

önmagamra látok.

Sebben is él

A természet oly csodálatos –

a sebben is él.

Kivágott törzs áll a fény alatt,

törzsében múlt idő emlékei remegnek,

a balta bennmaradt mozdulat,

egy döntés súlya.

Virág nyílik ott,

ahol végnek hittük.

A Föld tud valamit, amit az ember felejt –

hogy a törés átjáró,

és a zuhanás irányt vált.

Közöny jár körülöttünk,

tekintetek elcsúsznak,

szívek takarékra zárva.

A természet közben beszél.

Csenddel.

Színnel.

Növekedéssel.

A virág élni akar,

a gyökér kapaszkodik,

a fény visszatér.

Aki fájdalmat hord,

ugyanebből a törzsből sarjad,

várja a saját idejét.

Ahol kivágták az életet,

ott új nyelven szólal meg.

www.muzsakkonyvtara.hu