Túlélünk, mert nevetünk

Néha elég egy fél szó,

vagy egy ügyetlen mozdulat,

és már rázkódunk a nevetéstől,

mintha a világ minden baja

egy pillanatra eltűnne.

Nevetünk,

és nem számít, hány évesek vagyunk,

mit veszítettünk el,

vagy mit próbálunk túlélni.

Nevetünk,

és az idő megáll —

nem díszesen, nem csodásan,

csak emberien.

A nevetésben ott vagyunk mi:

kicsit fáradtan, kicsit sebezve,

de még mindig élve.

Nevetünk,

mert másképp nem bírnánk.

A humor az egyetlen kötél,

amin vissza lehet mászni,

hogy újra jól legyünk.

Nevetünk,

mert a könnyek és a mosoly

ugyanabból a forrásból jönnek.

Az egyik oldja,

a másik gyógyít.

Nevetünk,

mert így mondjuk ki: „még itt vagyok.”

Így valljuk be,

hogy fáj, de kibírjuk.

A humor nem tagadja, ha nehéz —

csak megfogja a vállunkat,

és azt mondja:

„Gyere, most kicsit könnyítek rajtad.”

Nevetünk,

mert a világ néha kibírhatatlan,

de ha egy pillanatra együtt kacagunk,

akkor elhisszük,

hogy talán mégis érdemes.

És amikor elcsitul,

valami halk fény marad utána —

nem égi, nem csillagfény,

csak emberi melegség,

amit egymásban hagyunk.

Aurora bolygó

A kozmosz szívéből érkeztem,

ajándékként, egy halk fényrezdülésből.

Körülöttem aranygyűrűk lebegnek,

mintha maga az idő virágokba oldódna,

s minden szirmán egy pillanat lüktetne,

amit valaha szeretetből teremtettem.

Nem az anyag világa az otthonom,

hanem a lélek terei,

ahol a gondolat is fénnyé válik,

és minden emlék szikrát hagy maga után.

Minden szikra én vagyok —

egy szó, egy érzés,

amit valaha kimondtam a csillagoknak.

A gyűrűim aranyfonalai

a szavaimból szövődtek:

törékenyek, mégis örökkévalók,

a csendben is fényleni mernek.

Lila kristályvirágok őrzik lélegzetem,

a Múzsák hangja ott suttog bennük,

és mikor a tér megáll egy pillanatra,

megszületik bennem a felismerés:

a világom láthatóvá vált a Fényben.

Két bolygón élek.

Itt a Földön,

ahol emberként szeretni tanulok,

és az Aurora-bolygómon,

ahol a létezésem esszenciája ragyog.

Szavaimmal univerzumokat formálok,

hajnalonként újra álmodom a csillagokat,

és minden hajnalban megszületik bennem

egy új vers —

egy új élet —

egy új fény.

Magány és áradás

Nem tudom, miért nincs,

ki átöleljen,

ki szelíd szót szóljon hozzám.

Miért?

Szívemből adok,

amennyit csak tudok,

szeretetem kimeríthetetlen.

Mégis egyedül járom

magányos életem ösvényeit.

Talán így rendeltetett,

ez lenne sorsom?

Adni, csak adni –

mint a folyó,

mely szüntelen árad,

és soha ki nem szárad.

De a folyónak is kell az eső,

forrás, mely újraéleszti,

lágyan öleli, táplálja –

különben elhalna csendben.

Így vagyok én is:

szívem árad, mert ezt diktálja,

s mégis vágyom,

hogy engem is érintsen

egy szó, egy ölelés,

egy hálás szív rezdülése.

Inkább halok meg úgy,

hogy ezerrel adtam,

mintsem semmit sem adtam volna.

De ember vagyok én is –

gyarló, törékeny, vágyakozó.

És olykor egyetlen hála,

egy szívből fakadó szó

olyan gyógyító lenne.

Talán túl sokat kérek?

Ki tudja…

Az idő fodrai sodorják a választ,

s a folyó egyszer majd tükrözi.