A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nosztalgia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nosztalgia. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. október 23., csütörtök

Zsíros kenyér íze



Futottunk porban, szállt velünk a nyár,
elfáradt testünk új erőre várt.
Leültünk a lépcsőre, egyszerűen, lazán,
hagymás zsíros kenyér várt minket a tálcán.
Kortyoltunk vizet a kerti csap alól,
szomjunkat oltva, kipirult arcunkkal, mosolyogva.
Nevettünk, játszottunk, míg eljött az este,
fáradtan jött álom a szemünkre.
Íz maradt bennem, örök gyermeki,
mely múltból fakad, s nem tud elmúlni.
Ha felidézem, szívem újra gyerekként él,
a kenyér, a zsír, a hagyma illata
ma már nem olyan, mint tízéves koromban.

2025. október 19., vasárnap

Sebes-Körös mesél



Minden járdát ismer a lábam,
itt nőttem fel, itt élt az álmom.
A falu fű színe bennem él,
a Föld illata szívemben kél.
A Sebes-Körös mesél a múltról,
gyermekkorom emlékét hordozó.
Az öreg fák őrzik a csendet,
rám néznek, s újra gyerek lehetek.
Nem város ez, csak falu nekem,
de szívem dobban e földeken.
Ha belépek, érzem: enyém,
itt él a lelkem emlékek ölén.

2025. július 20., vasárnap

Szénaszagú emlék



A széna illata vastag, meleg takaróként borult a világra azon a nyáron. Nemcsak az orrban ült meg – hanem az emlékezetben is.
Marika akkor volt nyolcéves.
A dombok lankái sárgálltak, a Nap aranyszínűre égette a mezőt, és a fűszálak között bújt meg a csend. Nem a városi fajta csend, hanem a falusié – amelyben benne zümmög a méh, benne motoszkál a gyalogút pora, benne remeg a ló türelme.
A kislány mezítláb futott le a domboldalon. A Föld meleg volt, és a talpa alatt úgy hajlott meg a fű, mintha ismerné minden lépését. A szekérhez sietett, ahol már fent állt az édesapja, kezében villával, nevetve. Mellette púposodott a széna, mint egy illatos hegy.
– Ugorj, kicsikém! Elkaplak! – kiáltotta.
Marika habozás nélkül vetette bele magát a levegőbe. A Nap a szemébe sütött, a világ forgott, de az apja karjai biztosan kapták el.
Felnevetett. És abban a nevetésben benne volt minden – az élet, a bizalom, az, hogy a világ jó.
A szekéren ülve körbenézett. A mező peremén a édesanyja hajlongott. A ló türelmesen várt. A világ még egy darabban volt. Akkor.
Nem tudta még, hogy ez a nap örökre benne marad.
Egy hét múlva az apja elment a városba dolgozni. A ló elöregedett. A rét elvadult. A szekér a pajtában roskadozott.
De a széna szaga megmaradt.
A forró délutánokban, amikor most – felnőttként – a gyerekei ruháját teregeti, vagy amikor hajnalban felforr a víz a konyhában, egyszer csak megérzi...
azt az illatot.
A szénaszagú emléket.
És akkor egy pillanatra megint elhiszi, hogy a világ még mindig jó.