Az élet oszt

 Az élet oszt, s nem kérdi, mit remélsz,

néha király vagy, néha csak kevés.

Van lap, mit féltve rejtesz odabent,

van, mit a sors egy mozdulattal eltemet.

Szívedben ász és vesztes tízes ég,

egy rossz húzás egy életre elég.

De nincs olyan játszma, mely örökké áll,

egy új leosztás új esélyt kínál.

Volt, hogy mindent feltettél egy szóra,

s csend maradt csak melletted virrasztóra.

Mégsem dobtad el a megkopott lapot,

mert benne őrizted minden tegnapod.

Ha végül elfogy minden kártyalap,

nem az számít majd, mennyi győzelem maradt.

Hanem hogy mertél szeretni, míg lehetett –

és az asztalnál hagytad egész szívedet.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csillagot őrizni

Embernek lenni kölcsönkapott idő,

egy testbe költözött mulandó létező.

A perc falára árnyékot vetünk,

s közben az öröklét lélegzik velünk.

A szív az ára annak, hogy vagyunk,

mert amit szeretünk, abban maradunk.

Minden hiány egy nyitva maradt hely,

ahol a múlt még egyszer átölel.

A tűz leéget rólunk szerepet,

nem őrzi meg a nekünk szánt nevet.

Ha minden külső támasz odavész,

belül marad a puszta létezés.

S talán ennyi embernek lenni:

elveszíteni, mégis szeretni.

Földet hordani két kezünkben,

s csillagot őrizni a szívünkben.

A hetvenkettedik öltés

Nóra minden évben kinyitotta a régi varróműhelyt azon az éjszakán, amikor a júliusi telihold pontosan az ajtó fölé ért.

A környéken már senki sem emlékezett arra, mikor járt ott utoljára vásárló. A kirakat üvege megvakult, a cégtábláról lehullott néhány betű, odabent azonban minden úgy maradt, ahogyan harminchárom évvel korábban. A szabókréta a munkaasztalon feküdt, a sárgaréz olló nyitott szára közé egy darabka lila selyem szorult, a varrógép mellett pedig ott állt Klára kihűlt kávéja.

Nóra sosem engedte, hogy bárki elmozdítsa.

Aznap este egy hosszú ruhát hozott magával. Óvatosan terítette a próbababára, majd bezárta az ajtót, és leeresztette a redőnyt.

A falióra tizenegy óra ötvenhárom percet mutatott.

Nóra elővette táskájából a keskeny fadobozt. Bordó bársony feküdt benne, a közepén pedig egy ezüstből készült pálca, melynek végét tojás nagyságú, lila kristály díszítette.

A pálcát Klára halála után találta meg a műhely padlója alatt. Egy összehajtott papírlap feküdt mellette.

„Érintsd meg vele azt a tárgyat, amelyet az elhunyt utoljára tartott a kezében. Éjféltől egy óráig visszatér hozzád. Minden visszatérés egy közös emlékbe kerül.”

Nóra akkor tizenkilenc éves volt.

Most ötvenkettő.

Odament az asztalhoz, és a pálca hegyével megérintette a sárgaréz ollót.

A kristály belsejében vékony repedések futottak szét. A falióra mutatója éjfélre ugrott, noha egyetlen kattanást sem lehetett hallani.

A varrógép széke megmozdult.

Klára ott ült rajta.

Ugyanabban a zöld ruhában, amelyet halála napján viselt. Barna haját a tarkóján kontyba csavarta, két ujja között fehér cérnát tartott.

– Már megint elhoztad? – A próbababán függő ruhára nézett.

Nóra összerezzent.

– Emlékszel rá?

– A ruhára igen.

– Rám nem?

Klára végigmérte.

– Te vagy az az asszony, aki minden évben felébreszt.

Nóra lesütötte a szemét.

Az első alkalommal Klára még a nevén szólította. Tudta, hogy a lánya utálja a tejbegrízt, fél a darazsaktól, és hatéves korában levágta a saját haját a konyhai ollóval. Később apró részleteket kezdett elfelejteni. Előbb a tanító néni nevét, aztán Nóra kedvenc meséjét, végül azt is, melyik kezén hordta gyermekkorában a karkötőt.

Nóra azt hitte, ezt jelenti az írás.

Minden visszatérés elvesz egy emléket Klárától.

– Szombaton férjhez megyek – mondta.

Klára felállt, és a ruhához lépett.

– Ötvenkét évesen?

– Van erre valamilyen szabály?

– Nincs. Csak megleptél.

– Megigazítanád?

Klára ujjai végigfutottak az anyagon.

– Ezt én varrtam.

– Nem varrhattad. A szekrény mélyén találtam, címke sem volt benne.

– Neked készült.

– Tizenkilenc éves voltam, amikor meghaltál. Nem készültem esküvőre.

Klára nem vitatkozott. Kivette a tűpárnából a leghosszabb tűt, befűzte, majd intett.

– Vedd fel.

Nóra átment a paraván mögé. Amikor kilépett, Klára már térdelt előtte. Összefogta a ruha derekát, néhány gombostűt szúrt bele, aztán megigazította a vállánál.

– Még mindig felhúzod a bal válladat, ha feszengsz – mondta.

– Nem szoktam.

– Dehogynem. Azóta csinálod, hogy leestél a diófáról.

Nóra felnevetett.

– Sosem másztam diófára.

Klára keze megállt.

– Hétéves voltál. Piros rövidnadrág volt rajtad. A bal térded alatt még most is ott kell lennie a sebhelynek.

Nóra lehúzta a ruhát a térdénél.

A vékony, fehér vonal valóban ott húzódott a bőrén.

– Biztosan máshol szereztem.

– És arra sem emlékszel, hogy a kórházban azt mondtad, felnőttként cirkuszi kötéltáncos leszel?

– Soha nem akartam kötéltáncos lenni.

Klára felállt. Nem nézett rá, csak visszaült a géphez, és varrni kezdte a ruha derekát.

A tű egyenletesen járt föl és le.

– Hányszor hívtál vissza? – kérdezte.

– Nem számoltam.

– Én igen.

Nóra az órára pillantott. Éjfél után tizennégy perc telt el.

– Hetvenegyszer – folytatta Klára. – Ez a hetvenkettedik.

– Nem találkoztunk ennyiszer.

– Az első években havonta jöttél. Volt, hogy ugyanazon a héten kétszer is.

– Arra emlékeznék.

Klára ránézett.

– Pontosan ez a baj.

Nóra arcáról eltűnt a mosoly.

– Mit akarsz mondani?

Klára a pálca felé intett.

– Olvasd el újra a papírt.

– Kívülről tudom.

– Akkor olvasd el azt a részét is, amit sosem akartál észrevenni.

Nóra kivette a dobozból a megsárgult lapot. Széthajtotta, végigfuttatta rajta az ujját.

„Minden visszatérés egy közös emlékbe kerül.”

– Nincs rajta más.

– Fordítsd meg.

A papír hátulja üres volt.

Klára felsóhajtott.

– A pálca markolatán van.

Nóra az asztalhoz ment. Sokszor tartotta már a kezében, mégsem vizsgálta meg közelről. A kristály alatt keskeny ezüstgyűrű futott körbe. Körmével megmozdította.

A gyűrű elfordult.

Alatta apró betűk jelentek meg:

„Mindig az élő emléke fizet.”

Nóra kezéből majdnem kiesett a pálca.

– Ez nem igaz.

– Nem én felejtelek el – mondta Klára. – Te érkezel minden alkalommal kevesebbel.

– Emlékszem rád.

– Milyen illata volt a hajamnak?

Nóra kinyitotta a száját, de nem felelt.

– Mit sütöttem minden vasárnap?

– Almás pitét.

– Soha nem szerettem sütni.

– Melyik dalt énekelted, amikor beteg voltam?

– Nem tudom.

– Hogy becéztelek?

Nóra hallgatott.

Klára lehajtotta a varrógép fedelét.

– Azt hitted, azért nem ismerlek fel, mert én felejtek. Közben lassan te töröltél ki engem magadból.

– Akkor miért jöttél vissza?

– Mert hívtál.

– Megakadályozhattad volna.

– Nem tudom megtagadni.

Nóra a falnak támaszkodott.

– Te nem vagy az anyám?

Klára sokáig nézte.

– Még mennyire emlékszel rá?

– Ne felelj kérdéssel!

– A pálca nem támaszt fel senkit. Testet ad annak, amit az élő még őriz az elhunytról. Az első alkalommal majdnem teljes voltam. A hangom, a mozdulataim, a szokásaim mind benned éltek. Azóta minden találkozásért odaadtál belőlem egy darabot.

– Hazudsz.

– Nem tudok olyat mondani, amit valaha ne tudtál volna rólam.

Nóra a ruhára markolt.

– Akkor ezt honnan ismered?

– Az emlékeid között volt.

Klára széthúzta a szoknya alját, és megmutatta a belső szegélyt. A bélés alatt halvány ceruzavonalak húzódtak. Nóra neve állt ott, alatta egy dátum.

Harmincnégy évvel korábbi dátum.

– Az esküvődre varrtam – mondta Klára. – Nem tudtam, kihez mész majd hozzá, és azt sem, mikor. Csak szerettem volna, hogy egyszer az én ruhámban indulj el otthonról.

Nóra ujjával végigsimított az íráson.

– Miért nem adtad oda?

– Nem készültem el vele.

– Mert meghaltál.

– Igen.

– És most be tudod fejezni?

Klára az órára nézett.

Éjfél után harmincnyolc perc volt.

– Igen. De ezért jövőre már nem fogod tudni, milyen volt a hangom. Talán az arcomat sem ismered fel.

Nóra a pálcáért nyúlt.

– Vissza lehet fordítani?

– Törd össze a kristályt.

– Akkor mi történik?

– Visszakapod, amit elvett.

– És te?

– Többé nem jövök.

Klára visszaült a géphez.

Nóra nézte a lila követ. A kristály minden repedésében apró képek mozogtak. Egy konyha kockás abrosszal. Egy piros rövidnadrágos kislány a diófa ágán. Egy asszony, aki gombokat számol egy rémült gyermek tenyerébe. Egy vasárnap délután, amikor ketten táncolnak a rádió előtt.

Olyan jelenetek voltak, amelyekre Nóra már nem emlékezett.

– Miért nem mondtad el hamarabb? – kérdezte.

– Minden alkalommal elmondtam.

Nóra lehunyta a szemét.

A varrógép újra elindult.

Klára megszámolta az öltéseket.

Hatvannyolc.

Hatvankilenc.

Hetven.

Hetvenegy.

A hetvenkettedik előtt megállt.

– Te mit varázsolnál vele? – kérdezte Nóra.

Klára elmosolyodott.

– Azt, hogy a lányom végre ne egy halottal töltse el az életét.

Nóra felemelte a pálcát, és teljes erejéből az asztal széléhez csapta.

A kristály szétrobbant.

A műhely megtelt elveszett képekkel, hangokkal és régen elfeledett mozdulatokkal. Nóra ismét érezte anyja hajában a levendulaszappan illatát. Hallotta a nevetését, eszébe jutottak a közös reggelik, az összeveszések, a vasárnapi séták és az a nap is, amikor Klára a készülő ruhát elrejtette a szekrény mélyére.

Az emlékek között egy másik kép is visszatért.

Klára a kórházi ágyon feküdt. Már alig tudott beszélni, mégis megfogta Nóra kezét.

– A pálca nem engem hoz majd vissza – mondta. – Csak azt, amit rólam őrzöl. Ne add oda neki az anyádat darabonként.

Nóra akkor megígérte, hogy soha nem használja.

A következő pillanatban a műhelyben már csak ő állt.

A varrógép tűje a ruha szegélyében maradt.

Már csak egyetlen öltés hiányzott.

Nóra befűzte a tűt, és maga fejezte be.

Hetvenkét éjszakán át nem az édesanyját hívta vissza.

Hetvenkét éjszakán át lassan feláldozta őt.

Másnap hajnalban Nóra gondosan összehajtotta a ruhát, és úgy zárta be a műhely ajtaját, hogy többé nem fogja kinyitni.

Szombaton, amikor felvette a ruhát, már tudta: édesanyja emléke és szeretete új életében is örökre vele marad.

Múltban rekedve

A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.

Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.

– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.

A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.

Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.

De tudta, hogy nem.

A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.

A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.

– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.

És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.

Árnyék és fény

A faluban azt suttogták, hogy ha egyszer a Hold teljesen az árnyék mögé kerül, valami végérvényesen megváltozik. Nem a világban – hanem bennünk.

Aznap éjjel az emberek a dombtetőn gyűltek össze, a levegő vibrált a feszültségtől. A Hold lassan vörösbe fordult, mintha vért sírna. A gyerekek sírtak, az öregek imádkoztak, de Anna csak némán állt, a szívében egyetlen gondolattal:

– Ha tényleg eljön a vég, bárcsak még egyszer láthatnám őt a Hold fényénél.

És akkor, a sötétség közepén – ott állt előtte. Az a férfi, akit évekkel korábban elveszített. A szerelme. Nem álom volt, nem látomás: érezte a jelenlétét, a tekintetét, a mosolyt, amit soha nem tudott elfelejteni. A Hold vörös fénye alatt minden valóságosnak tűnt.

– Anna szerelmem! Nem maradhatok – suttogta a férfi. – Csak amíg a Hold újra felragyog.

– Annyira hiányzol! Megszakad a szívem! – mondta izgatottan Anna.

– Tudom! De legalább utoljára láthatjuk egymást. Szeretlek! – súgta oda Annának.

Anna térdre rogyott, és zokogva kapaszkodott volna belé, de nem érhetett hozzá. Csak a szemeik találkoztak, csak a lelkük érintkezett egyetlen, lopott pillanatra. A Hold árnyéka köréjük vonta a világot, mintha az egész univerzum figyelné ezt az örök búcsút.

Aztán a Hold fénye lassan visszatért. Az árnyék hátrált, a vörös szín halványodott, és vele együtt a férfi alakja is elenyészett. Mintha soha ott sem lett volna.

Anna egyedül maradt a csillagok alatt, könnyekkel az arcán. A többiek örültek, hogy véget ért a fogyatkozás. Ő viszont tudta: elveszítette másodszor is. És ez a második veszteség fájdalmasabb volt, mint az első, mert soha többet nem láthatja.

Mert a Hold árnyéka nem csak elnyeli a fényt – elrabolhatja azt, amiért a szívünk a legerősebben dobog.

A Kékmadarak Tava /lélektörténet/

A napfény tükre csillogott a tó vizén. A fák lombjai közt suttogott a szél, ahogy a víz simogatta a partot, és benne állt egy fiatal tündérlány, Liora, hajában ezüstösen csillanó harmatcseppekkel. Kék fény ölelte körbe testét, ahogy apró madarak – a Lélekmadarak – pihentek vállán, kezén, még a fején is.

– Ti mindig tudjátok, mikor jövök sírni – suttogta, miközben végigsimított a legkisebb madárka hátán.

– Miért sírsz, Liora? – kérdezte a legidősebb, akit a tündér csak úgy hívott: Égi.

– Mert emlékszem… – Liora hangja megtört. – A testvérem is egy ilyen napon tűnt el a tó mélyén. Csak ő ismerte a Lélekmadarak dalát, de aznap… nem tudta hívni őket. Nem jöttek.

– Nem jöttünk – mondta Égi szomorúan. – Mert nem hallottuk. A gyász hangja néma.

– A szívem még mindig vérzik. A vízbe meredek, és mindig azt várom, hogy felbukkanjon. Hogy nevessen úgy, mint régen.

Egy halk hullám szaladt végig a vízen, mintha válaszolna. A kék fények megremegtek. Az egyik madár halkan megszólalt:

– Vannak, akik nem vesznek el. Csak átmennek oda, ahol már nincs fájdalom. De figyelnek. Mindig figyelnek.

Liora ekkor egy különös hangot hallott: nem a madarak éneke volt, hanem egy ismerős nevetés. A víz tükre megrebbent, és ott állt mellette valaki. Ugyanaz a fény ölelte körbe, mint őt: a nővére volt.

– Liora – szólalt meg halkan. – Ne gyászolj tovább. A szíved megtelik fénnyel, ha hagyod, hogy új élet szülessen a fájdalomból.

– Te… te élsz? – kérdezte Liora remegő hangon.

– Nem, drága kicsim. De a lélek nem csak ott él, ahol test lakozik. A szeretetben, az emlékekben, a madarak szárnyalásában is ott vagyok. Mindenhol.

Liora könnyei most már nem fájtak úgy. Megértette. A nővére lassan eltűnt, de utoljára még így szólt:

– Amikor nevetsz, én is nevetek. Amikor szeretsz, én ott vagyok.

Liora megfordult, és a Lélekmadarak körbe-körbe kezdtek szállni körülötte, mint akik ünnepelnek.

– Köszönöm – suttogta. – Most már értem. A veszteség, ha fáj is, mégis egy kapu. A szeretet pedig örökké megmarad.

És így lett a Kékmadarak Tava nem a fájdalom helye, hanem a gyógyulásé. Aki ott énekelt, az sosem volt egyedül.