2025. október 31., péntek

Csak egy tánc




A homok puha, lábam alatt szétfolyik,
mintha a múlt simulna ki belőlem.
Sós szél cirógatja arcom,
hajamba túr, s a tenger illata
összekeveredik bőröd melegével.
Karodban tartasz, szorosan,
szíved dobbanása belesimul
mozdulataink ritmusába.
Nevetésed mélyről tör fel,
rezdül bennem,
mint hullám, amely újra és újra
visszatalál a partra.
Szemedben fény lobban,
fény, amit nem lehet kimondani,
csak inni belőle,
mint szomjas forrásból.
Lélegzeted végigsiklik a nyakamon,
melegsége belém ívódik,
és minden porcikám tudja:
ez a szerelem.
Táncolunk.
Testünk összeér,
a homok langyosan meleg,
könnyűek vagyunk,
mintha nem tartana semmi,
csak a pillanat szárnyai.
Ujjad tenyerembe fonódik,
érzem,
soha többé nem engednél el.
Illatod körülölel,
mint láthatatlan kendő,
bőröd érintése végigsimít,
betölti vágyaimat.
És érzem,
kortalan a boldogság.
Nem években mérik,
hanem abban, ahogy átölelsz,
ahogy belém neveted
az örökboldogságot.
Ez vagyunk mi –
tánc, szív, szerelem,
a tenger morajlása,
és két ember,
akik mernek őszülő fejjel élni
a most szent pillanatában.

2025. október 29., szerda

Őszi gesztenyedal



Lehull a levél, zizeg az avar,
gesztenye koppan, gurul, ahogy akar.
Barna kabátja fényesen csillan,
gyermekkezek közt gurul gyorsan.
Kosárba gyűlnek a kincsek szépen,
játék születik kicsi kezecskékben.
Ősz ajándéka: öröm, derű,
kosárnyi csoda — szívükbe kerül

A Hold lehajol



A parton állok,
a Hold túl közel hajol –
fénye rám simul,
mint egy elhallgatott vallomás.
Túl nagy, túl fényes,
szinte szétfeszíti az eget.
Emlékeket őriz bennem,
csendeket, árnyakat, álmokat,
nyomokat, sebeket, tükröket –
minden, amit hordozok,
benne lüktet a fényében.
A tenger köztünk feszül,
sóval, hullámokkal írja
az idő kusza sorait.
Én mozdulatlan vagyok,
a víz azonban mozdít –
belül, ahol nem látszik.
Nem várok csodát.
Csak állok,
és engedem, hogy a fény
lassan átformáljon,
úgy, ahogy a Hold formálja
az éjszakát.

2025. október 28., kedd

Színes elmúlás



Az erdő mélyén áll egy ág,
rajta a színek mindensége.
Arany, vörös, kék, lila –
mint az évszakok, mint az évek,
mint a szívben őrzött emlékek.
Minden levél más történet,
más arc: tél, tavasz, nyár és ősz.
Az élet így adja magát –
nem kér engedélyt,
csak kibomlik, ragyog, majd lehull.
A Föld alá simulva is él tovább,
a humuszban lüktet a jövő.
Elmúlás? Nem.
Csak átalakulás,
ahol minden szín visszatér
a következő évszakban.
Mert nincs vég, csak körforgás,
s a körben ott a tanítás:
hogy minden, amit elveszítünk,
valami másban születik újra.
S mikor lehullnak, én is velük hullok,
emlékeim színekben szóródnak szét.
A Föld magába issza mind, ami voltam,
s a Föld mélyéből emelkedem újra.

Jelen álma a jövőről



Képzeletben már ott élek: a tó tükrén ringó fény ébreszt, a hold csöndben elsiklik, s a hegyek fölött lassan megszületik a hajnal.
A víz selymes simaságán az idő is megállni látszik, mintha minden perc ajándék volna.
A ház ablakaiban pislákol a fény, s a csend betakar, mint egy puha takaró.
Itt nincs rohanás, nincs zaj, csak a természet ritmusa, amelyhez a szív is igazodik.
Az erdő sóhaja, a tó halk nesze, a hegyek ősi hallgatása egyszerre ad erőt és békét.
Ez az a hely, ahol az ember újra megtanul hallgatni – nem a külvilágra, hanem a lélek saját szavára.
Ez az én álmom – hosszú évek óta hordozom magamban.
Egy otthon, ahol a nyugalom nem múló pillanat, hanem mindennap jelen van.
A jelen vágyából születik a jövő, és tudom: egyszer hazatalálok ide.

Fekete és fehér




Fekete árnyban farkas szíve lüktet,
fehérben angyal könnye pereg csöndben.
Két arc fonódik: múlt és a jövő,
tűz-láng szemekben egyetlen idő.
Bennünk a város, füstje és fénye,
erdők vad csendje, ősi reménye.
Könnyekből születik tiszta világ,
szív mély sötétjén éled a világ.
Ha ketté szakadna minden határ,
egy láng marad, mi feltár minden mást.
Fekete s fehér: bennem ölel,
s a jelenben élek én tovább.

Az idő ölelése



Ott állsz az aranykeret előtt.
Kezed remegve érinti a díszes szegélyt,
s szemedben felvillan a hajdani lány –
az, aki voltál,
akit soha nem felejthetsz.
Ő ott van, a fiatalságod tiszta fényében,
arcán a remény, a vágy, a hit.
Szeme tükrében
még benne ragyog minden kérdés:
Mi vár rám?
Elég erős vagyok?
Szeretni fognak?
És te – az érett, bölcs asszony –
mosolyogva felelsz rá némán:
Igen, erős vagy.
Igen, szeretni fognak.
És minden seb, amit kaptál,
arannyá változik benned.
A lány könnyezik.
Mert érzi: nincs elveszve,
nem múlt el – benned él tovább.
És te is könnyezel,
mert látod, hogy minden bátorságod
tőle ered.
Két tekintet összeér.
A múlt és a jelen egymásba simul,
nincs távolság többé,
csak egyetlen, nagy szívverés:
a te életed dallama.
És akkor megérted –
nem az idő választ el tőle,
hanem az idő köt össze.
Ő vagy te, te vagy ő.
Ketten vagytok egyek.

2025. október 25., szombat

Magány és áradás



Nem tudom, miért nincs,
ki átöleljen,
ki szelíd szót szóljon hozzám.
Miért?
Szívemből adok,
amennyit csak tudok,
szeretetem kimeríthetetlen.
Mégis egyedül járom
magányos életem ösvényeit.
Talán így rendeltetett,
ez lenne sorsom?
Adni, csak adni –
mint a folyó,
mely szüntelen árad,
és soha ki nem szárad.
De a folyónak is kell az eső,
forrás, mely újraéleszti,
lágyan öleli, táplálja –
különben elhalna csendben.
Így vagyok én is:
szívem árad, mert ezt diktálja,
s mégis vágyom,
hogy engem is érintsen
egy szó, egy ölelés,
egy hálás szív rezdülése.
Inkább halok meg úgy,
hogy ezerrel adtam,
mintsem semmit sem adtam volna.
De ember vagyok én is –
gyarló, törékeny, vágyakozó.
És olykor egyetlen hála,
egy szívből fakadó szó
olyan gyógyító lenne.
Talán túl sokat kérek?
Ki tudja…
Az idő fodrai sodorják a választ,
s a folyó egyszer majd tükrözi.

Amíg élek…



Talán vagy, s valahol létezel,
hallod hangom, s hozzám érkezel.
Nem tudom, talán ez kell nekem,
hogy magányt szab rám a végtelen.
De egy biztos, szívből vallhatom:
várok, amíg élek, s remélem,
nem hiába — szeretve leszek
még e földi létben.

Avarban születő álmok




Én csak elképzelem, milyen lehet,
ha két szív egymásba szerethet.
Őszi avar közt kéz a kézben,
álmok születnek benn a szívben.
Képzelem, ahogy avarban járunk,
szavak nélkül lassan sétálunk.
Egy pillantás mindent kimondhat,
s a lélekben örök nyomot hagyhat.
De még ez csak csendes álom,
melyből születhet holnap a legszebb világom.
S ha egyszer valóra válik e kép,
örökké őrzöm majd szívem mélyén.

2025. október 24., péntek

Kézen fogva a jövővel




A technológia már nem a távoli jövő része, hanem a mindennapjainké.
Ott van a kezünkben, amikor üzenünk egy szerettünknek.
Ott van az otthonunkban, amikor segít időt spórolni a munkához vagy a háztartáshoz.
Ott van az utcán, amikor eligazít minket egy ismeretlen városban.
De a technológia nem helyettünk él, hanem mellettünk.
Nem tud átölelni, ha szomorúak vagyunk.
Nem tud helyettünk kimondani egy bátorító szót.
Nem tudja megadni azt a figyelmet és jelenlétet, amit csak mi emberek adhatunk egymásnak.
Ezért a jövő nemcsak arról szól, milyen fejlesztések jönnek,
hanem arról, hogy mi mire használjuk őket.
Segítségre, kapcsolódásra, tanulásra – vagy épp elzárkózásra.
A jövő képe ott rajzolódik ki minden döntésünkben:
amikor választunk, hogy beszélgetünk-e egymással,
vagy csak a kijelzőt nézzük.
Amikor eldöntjük, hogy értékeinket – a szeretetet, a tiszteletet, az együttérzést –
a gépek mellett is megőrizzük.
A technológia eszköz.
Az ember adja a tartalmat.
És a mindennapi élet apró döntései mutatják meg,
hogy milyen lesz a jövőnk közösen.

A test és a lélek párbeszéde



Hit kísér ma is, mikor a test fájdalmát érzem.
Szeretet szövődik körém, mint láthatatlan takaró,
és erőt ad, hogy a bizalom szívem mélyén megmaradjon.
A kitartás lassan lélegzik bennem,
mert tudja: nem mindig rohanás az út.
Néha meg kell állni – pihenni, figyelni,
hogy a természet csendje gyógyítóan simuljon rám
a zajos mindennapokban.
Egy séta, egy szellő, egy falevél lebbenése –
mind visszahozza a mosoly emlékét.
A munka, a nehéz súly, a sűrűség csak része az egésznek,
hiszen ott a könnyedség ígérete is:
egy halk nevetés, egy apró mozdulat,
amelyben feloldódik a fájdalom.
Minden napban ott a kettősség –
zaj és csend, súly és fény, fájdalom és gyógyulás.
És mégis: bennem marad a bizonyosság,
hogy a szív mindig hazatalál.
A testem hordozza a fájdalmat,
minden mozdulatban ott lüktet a sajgás.
Mint emlékeztető, hogy gyarló és törékeny a test,
mégis: a lélek erősebb a múló kínnál.
Szeretet borítja be a tagjaimban feszülő terhet,
és miközben érzem a sűrűséget,
a bizalom szelíden suttog:
„Ez is elmúlik, ahogy minden vihar tovatűnik.”
Néha a súly olyan nehéz,
hogy szinte beleroskadok,
de tudom: a lelkem magasabbra emel,
mint a test korlátai.
Mint madár, amely vérző szárnnyal is próbál repülni,
én is keresem a fényt,
és minden mozdulatban ott a vágy: újra felszállni.
Mert a fájdalom nem az ellenségem –
csak a tanítóm, aki arra hív,
hogy még mélyebben szeressem magam.
Hogy minden sajgásban megtaláljam a gyógyulás magját.
Mint apró gyertyaláng a sötét szobában,
újra és újra fellobban a szeretet fénye,
és megtanít: a könnyedség nem kívülről jön,
hanem belül fakad, a szív mélyéből.
És amikor a fájdalom legerősebben lüktet,
akkor érzem igazán: élek.
Mert aki érez, az kapcsolódik –
a testhez, a földhöz, az éghez,
és végül önmagához.
A hit, a szeretet, az erő és a bizalom
több, mint szavak –
ezek az én csendes imáim,
amelyek átölelik a napjaimat,
és felemelnek, amikor a súly túl nagy.

2025. október 23., csütörtök

Ellenállhatatlan rózsaillat



A rózsa illata lassan felszáll,
mintha a levegő puha kendőt terítene rám.
Édes párája körbefon,
és minden lélegzetemmel mélyebbre simul bennem.
Van benne a hajnal friss harmata,
és a dél forró, tüzes lüktetése.
Érzem, ahogy a mellkasomban
lassan szétárad, mint finom melegség,
s átjárja a bőrt, a vért, a gondolatokat.
A rózsa illata nem áll meg a kertben –
velem marad,
a hajamba kapaszkodik,
a tenyerembe bújik,
és minden mozdulatomban tovább rezdül.
Belélegezve egyszerre nyugtat és felkavar,
mintha maga lenne a vágy szelíd alakja:
láthatatlan, de ellenállhatatlan,
s addig él bennem,
amíg újra és újra magamhoz engedem.

Zsíros kenyér íze



Futottunk porban, szállt velünk a nyár,
elfáradt testünk új erőre várt.
Leültünk a lépcsőre, egyszerűen, lazán,
hagymás zsíros kenyér várt minket a tálcán.
Kortyoltunk vizet a kerti csap alól,
szomjunkat oltva, kipirult arcunkkal, mosolyogva.
Nevettünk, játszottunk, míg eljött az este,
fáradtan jött álom a szemünkre.
Íz maradt bennem, örök gyermeki,
mely múltból fakad, s nem tud elmúlni.
Ha felidézem, szívem újra gyerekként él,
a kenyér, a zsír, a hagyma illata
ma már nem olyan, mint tízéves koromban.

2025. október 22., szerda

Tenger könyve



A tenger zúgása volt az első könyv, amit valaha olvastam. Nem betűkből állt, hanem hullámokból, melyek titkokat súgtak a szívemnek. Minden hajnal új fejezetet írt az égre: a nap tintaként szórta sugarait, a sirályok pedig mondatjelekként repültek. Egy napon valódi könyvet vittem a partra. Amikor kinyitottam, a szél közéjük lapozott, mintha a tenger is kíváncsi lenne. A lapok illata keveredett a sós levegővel, a homok aranyló szavai tapadtak rá. Kagylók csillogtak, mint lábjegyzetek, hajó árnya suhant át a vízen. Csillagfény kísérte az estét, part csendje ringatta álmaimat. Megértettem: minden könyv tenger, minden tenger könyv — végtelen, sodró, örökké bennünk íródó történet.

Rozsdás kulcs



Az éjszaka csendjében a hold ezüstfénye végigsiklott a régi torony ablakán. A lány remegő kézzel tartotta a kulcsot, amelyet nagyanyjától örökölt. Azt mondta: -Egyszer eljön az idő, amikor megérted, mihez nyit ajtót. Most érezte, ez a pillanat elérkezett. A torony mélyén rozsdás zár várta; a kulcs beleillett, s a nyikorgás, ahogy elfordította, mintha a csillagok dalát szabadította volna ki. Odabent nem kincset, hanem egy fénylő tükröt talált. A tükörből egy másik világ fénye áradt, s egy ismeretlen alak lassan kilépett rajta. Suttogása megremegtette a lányt:
-Te hívtál engem. Most a sorsod örökre, végérvényesen és visszavonhatatlanul az enyémmel fonódik össze, örökké.

2025. október 20., hétfő

A szív jelez



A nap még melegen simogatta az udvart, amikor elindultam. Molly, a trikolór skót kiskutyám árnyékként követett a kapuig. Megsimítottam a selymes bundát, tenyerem alatt apró remegés futott végig, és súgtam neki:
– Sietek haza, Mollykám.

 Ő halk nyüszítéssel válaszolt, mintha a szavaim a szívéig értek volna. Szíve már akkor remegett, mert érezte: valami készülődik, a vihar már az árnyékban lapult, és a levegő nehéz lett, akár egy visszafojtott sóhaj.

 Az ég késő estére szinte feketévé vált. A szél süvített az ablakok mellett, a fák ágai vadul csapkodtak, ágak ropogtak, és a villámok fénycsóvája szinte az arcomba vágott minden alkalommal, amikor végig szántották az eget. Szorítottam a kormányt, szívem mintha összehúzódott volna, mert tudtam: Mollykám retteg a mennydörgéstől. Sejtettem, hogy baj lesz, ha nem érek haza időben.

 Az eső pergő ritmusa dobolt az autó tetején, mintha apró ujjbegyek kopogtak volna rajta türelmetlenül. A gumik csúsztak a sárban, minden kanyarban a szívem szinte megállt. Többször meg kellett állnom, mert a zuhogás sűrű függönye mögött szinte semmit sem láttam.

 Molly eközben a kerítés felé futott, mancsa alatt cuppogott a sár, teste reszketett, farkát szorosan a lába közé húzta. A mennydörgés elől menekült, a villámlástól – ösztönei hajtották. Ahogy átugrotta a kerítést, minden izma beleremegett; csak a biztonságot kereste, de a félelem elragadta. Csak futott és futott, mintha nem lenne visszaút.

 Mire a kapuhoz értem, éreztem, baj van. Az udvar üres volt. Molly sehol. Szívem kihagyott egy ütemet. A kerítés mellett sáros mancsnyomok – Molly átugrotta.

– Molly! Hol vagy? – kiáltottam, hangom megtört, akár a viharban recsegő faág. A gyomromban mintha kövek gyűltek volna. Minden zugot bejártam, kerestem, de hiába – az estéim nehezek voltak, súlyosak, mint az elárvult udvar csendje.

 Hiányzott minden nesz: a labda koppanása, amikor játszott, a halk nyüszítés, amivel hozzám bújt. Elviselhetetlen volt nélküle. Reggelente üres volt a ház; nem ébresztett a vidám ugatás, nem éreztem az orra hűvös érintését az arcomon.

– Él még… érzem a szívemben – suttogtam, miközben könnyeim potyogtak, és a mellkasomat nyomta az aggodalom.

 Napokig jártam a környéket, plakátokat ragasztottam, telefonáltam, mindent megtettem, hogy megtaláljam. Jutalmat is felajánlottam annak, aki visszahozza.

– Hallod a hangom, kicsim? – kérdeztem sokszor a sötétedő utcákon, de csak a szívem fájdalma válaszolt. Álmaimban hallottam az ugatását, éreztem őt, láttam lelki szemeim előtt, ahogy a füle mozdul lélegzetvételekor. A sejtés lassan reménnyé érlelődött bennem, amely minden reggel új erőt adott a kereséshez.

 Már eltelt egy hét. Nem adtam fel. A közeli város felé indultam. A párás reggelben minden zaj felerősödött: a madarak riadtan röppentek fel, a föld nedves illata megtöltötte az orromat. A tisztás szélén megpillantottam őt!

– Molly! Kiskutyám! Te vagy az! – kiáltottam.

 Ahogy meglátott, farkát hevesen csóválta, ugrálni kezdett. A félelem és a megkönnyebbülés egyszerre látszott a szemében, minden lépésével közelebb jött hozzám.

– Molly! – kiáltottam, és futva öleltem át.

 Ő nyüszítve ugrált, hangja mintha egyszerre sírt és nevetett volna, miközben könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Itt vagy… itt vagy végre! – suttogtam, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Ő a mellkasomhoz fúrta a fejét, nyalogatott. Megviselt, lefogyott volt, de minden rezdülésében ott lüktetett a hála.

 Autóba tettem, azonnal állatorvoshoz vittem. Az út minden egyes kátyújánál, minden fékezésnél őt figyeltem, de Molly minden mozdulatomra reagált, éreztem a bizalmát.

 Az állatorvos megvizsgálta Mollyt.

– Megviselt, de szerencsére egészséges – mondta, miközben simogatta a fejét.

 Molly hálásan nyalogatta a kezemet, mintha szívének minden köszönete ezen a gesztuson keresztül áradt volna felém. A bundája újra fényes volt, a szeme csillogott – és a szívem végre megnyugodott.

 Otthon, boldogan összebújva, újra együtt voltunk. És akkor értettem meg igazán: a szív sosem téved, ha jelez. A sejtés belőle születik, és néha még a legmélyebb félelemből is képes reményt fakasztani.

 

 

Szív–Család–Otthon



Egy asztalnál ülünk – kéz a kézben,
mosoly születik minden percben.
Nem csupán étel kerül a tányérra,
hanem szívünk öröme, béke, család szent köteléke.
A kenyér íze otthont mesél,
a közelség emlékként visszatér.
Gyermeknevetés cseng, mint dal,
szeretetet fon körénk, s puhán betakar.
A pillanat lassan szárnyra kel,
és bennünk tovább énekel.
Mert ahol a szívek összeérnek,
ott otthonra lel minden lélek.

Őszi ködben



Lágy köd szitál a fák között,
mint álom, mely lassan betölt.
A lomb arannyá égve hull,
suttogva búcsúzik, elcsitul.
Az út puha avarral fedett,
titkokat rejteget a rengeteg.
A szél se súg, csak megpihen,
ősz szíve dobban csendesen.
Színek fakulnak, mégis ragyognak,
árnyak ölelnek, fények lobognak.
Minden levél egy búcsú-ima,
minden pára az idő sóhaja.
És én e tájon átmegyek,
a ködben múlt és jelen egybeforr velem.
Ősz karja ringat, szelíden hív,
s a csendben örök békét ígér a szív.

Arany sebek



A törés nem vég, hanem tanúság:
a világ ott nyit kaput, ahol legsebezhetőbb az anyag.
A fény nem kívülről érkezik,
hanem belülről tör elő, hogy feltárja:
a seb maga az út a teljességhez.
Az arany nem dísz, hanem ítélet:
minden repedésben ott rejlik az idő emlékezete,
a túlélés súlya és a méltóság ragyogása.
A titok nem hiány, hanem erő:
a kimondatlan mélyebb, mint a szó,
és a csend őrzi meg, amit a világ elfeled.
Van egy híd, amely nem kőből, nem fából épült,
nem emberi kéz alkotta,
mégis szilárdabb minden anyagnál.
Ez a híd köti össze a végeset a végtelennel,
az embert a csillagokkal,
a kérdést a válasszal.
A törés: az anyag beismerése, hogy nem örök.
Az arany: a szellem jele, hogy minden sebben fény lakik.
A titok: a lét mélyebb rétege, melyet a csend ért meg először.
A híd: az ember bizonyítéka, hogy mindig két világban él.
Nincs seb, amely ne válhatna úttá.
Nincs hiány, amely ne rejtene teljességet.
Nincs árnyék, amelyben a fény ne várakozna.
Aki ezt felismeri,
az többé nem keresi a választ —
ő maga válik a válasszá.

Egy költő estéje



Az este csendje lassan betölti a szobát.
Odakint a holdfény átszűrődik a fák között, bent pedig a kandalló táncoló lángjai festenek aranyfényű árnyékokat a falra.
Egy bögre forró tea gőze emlékeztet arra, hogy a csend is lehet társaság.
Papírlap és toll hever előttem – a gondolatok sorban állnak, hogy megszülessenek.
A könyvek hallgatagon pihennek, mintha ők is tudnák: most a szívem írja a saját történetét.
És bár a magány körülölel, valahol mélyen ott vibrál a vágyakozás: egy meleg ölelés ígérete.
Az este így válik titkos menedékké – egyszerre vigasz és ábránd, amelyben minden csend mögött ott lapul a remény.