a szívembe égett, mint puha arany.
Nem öleltél túl gyakran – mégis tudtam,
hogy a világon senki nem szeret úgy, mint te, apukám.
Az emlékek most suttognak csendben,
mint levél a szélben, ha ősz közeleg –
egy pad a kertben… s mintha még ott ülnél,
cipőd az ajtónál, kabátod a fogason – még mindig látom.
A kezed erős volt – én kicsi voltam.
De mikor sírtam, te lettél az oltalom.
Nem kérdeztél – csak ott voltál mindig.
Te voltál a biztos, a hallgatag otthon.
Ma már én őrzöm a szavaid csendjét,
a mozdulatod, ahogy leültél este.
Becsukom a szemem, és látlak újra –
mint gyermekként – csodával nézlek.
Nem tudtam akkor, mit jelent az idő,
hogy a pillanat száll, s nem marad örök.
Ma már tudom, hogy amit tőled kaptam,
abból épül bennem az örökkévaló.
Ha most itt lennél, csak annyit mondanék:
Köszönöm, Apa. Mindenért. Mindenért.
A hallgatásodért. A szelíd jelenlétért.
A szeretetért, amit nem kellett kérni.
