A hó egész éjjel hullott.
Lassan, puhán, mintha az ég fehér tollakat engedne a földre. A házak elcsendesedtek, az utakat betakarta a hó, és a világ olyan lett, mint egy régen elfelejtett álom.
Az erdő szélén állt egy kis ház. Ablakában gyertya égett, odabent pedig valaki az ágyában feküdt, és hallgatta a tél halk neszeit.
Egyszer csak szárnysuhogás hallatszott a tető fölött.
Egy angyal szállt le a hóba. Nem ragyogott vakítóan. Fénye meleg volt és szelíd, mint egy régi ölelés emléke.
Az ablakhoz lépett, tenyerét az üvegre tette, és a jégvirágok között egy apró aranyajtó jelent meg. Az ajtó mögött egy kert rejtőzött.
Tél volt ott is, mégis virágzott minden. Fehér rózsák nyíltak a hóban, az ágakon ezüstharangok csilingeltek, a kert közepén pedig egy bölcső ringatózott.
Nem feküdt benne senki.
Csak egyetlen, puha fény pihent a párnáján.
Az angyal óvatosan kiemelte, és áthozta az éjszakán. A fény átsiklott az ablakon, végigsimított a szobán, majd megpihent az alvó mellkasán.
Meleg volt. Lassan együtt emelkedett és süllyedt a lélegzettel.
Odakint meghajoltak a hóval borított ágak. A hó tovább hullott, a kis ház pedig csendesen pihent a fehér éjszakában.
Az angyal leült az ablak alá, szárnyát a ház köré vonta, és lassan minden elcsendesedett.
A nyugtalan gondolatok egymás után elmaradtak.
A szívben őrzött régi fáradtság enyhülni kezdett, mintha valaki gyengéden levette volna róla az elmúlt napok terhét.
Az angyal még egyszer az ablakra nézett.
– Ami ma nehéz volt, azt most tedd le – suttogta. – Pihenj. Ezen az éjszakán a szeretet vigyáz rád, és reggelre könnyebb lesz a szíved.
Az aranyajtó lassan bezárult a jégvirágok között.
A bölcső tovább ringatózott a láthatatlan kertben.
A szobát melegség töltötte be, és a szeretet csendesen őrizte az alvót egészen hajnalig.
