A város hallgat. A kő füstszagú.
A szél is megállt, vár.
A gyermek ül — rongy, por, hideg,
ölében mackó: egyetlen, ami meleg.
Szemeiben árnyék, mégis tenger,
keres egy hangot, egy kezet.
De csak a szél felel, csak a por beszél,
s a fény is reszket, ha hozzáér.
Szomjas, éhes, s nem tudja, miért,
hogy nincsen már otthon, anyai kéz.
A föld hideg, a szív kicsi,
de benne még lobban egy icipici.
A mackó bundája szürke már,
ő maradt, senki más.
De a kislány suttog, halkan, remegve:
„Ne hagyj el, kérlek… csak te vagy már nekem.”
Akkor hirtelen, a rom fölött
megrezdült az alkonyfény —
egy láthatatlan kéz simítja meg,
s a porból csillag lesz, s a remény újra megjelent.
