Kézen fogva a jövővel

A technológia már nem a távoli jövő része, hanem a mindennapjainké.

Ott van a kezünkben, amikor üzenünk egy szerettünknek.

Ott van az otthonunkban, amikor segít időt spórolni a munkához vagy a háztartáshoz.

Ott van az utcán, amikor eligazít minket egy ismeretlen városban.

De a technológia nem helyettünk él, hanem mellettünk.

Nem tud átölelni, ha szomorúak vagyunk.

Nem tud helyettünk kimondani egy bátorító szót.

Nem tudja megadni azt a figyelmet és jelenlétet, amit csak mi emberek adhatunk egymásnak.

Ezért a jövő nemcsak arról szól, milyen fejlesztések jönnek,

hanem arról, hogy mi mire használjuk őket.

Segítségre, kapcsolódásra, tanulásra – vagy épp elzárkózásra.

A jövő képe ott rajzolódik ki minden döntésünkben:

amikor választunk, hogy beszélgetünk-e egymással,

vagy csak a kijelzőt nézzük.

Amikor eldöntjük, hogy értékeinket – a szeretetet, a tiszteletet, az együttérzést –

a gépek mellett is megőrizzük.

A technológia eszköz.

Az ember adja a tartalmat.

És a mindennapi élet apró döntései mutatják meg,

hogy milyen lesz a jövőnk közösen.

A test és a lélek párbeszéde

Hit kísér ma is, mikor a test fájdalmát érzem.

Szeretet szövődik körém, mint láthatatlan takaró,

és erőt ad, hogy a bizalom szívem mélyén megmaradjon.

A kitartás lassan lélegzik bennem,

mert tudja: nem mindig rohanás az út.

Néha meg kell állni – pihenni, figyelni,

hogy a természet csendje gyógyítóan simuljon rám

a zajos mindennapokban.

Egy séta, egy szellő, egy falevél lebbenése –

mind visszahozza a mosoly emlékét.

A munka, a nehéz súly, a sűrűség csak része az egésznek,

hiszen ott a könnyedség ígérete is:

egy halk nevetés, egy apró mozdulat,

amelyben feloldódik a fájdalom.

Minden napban ott a kettősség –

zaj és csend, súly és fény, fájdalom és gyógyulás.

És mégis: bennem marad a bizonyosság,

hogy a szív mindig hazatalál.

A testem hordozza a fájdalmat,

minden mozdulatban ott lüktet a sajgás.

Mint emlékeztető, hogy gyarló és törékeny a test,

mégis: a lélek erősebb a múló kínnál.

Szeretet borítja be a tagjaimban feszülő terhet,

és miközben érzem a sűrűséget,

a bizalom szelíden suttog:

„Ez is elmúlik, ahogy minden vihar tovatűnik.”

Néha a súly olyan nehéz,

hogy szinte beleroskadok,

de tudom: a lelkem magasabbra emel,

mint a test korlátai.

Mint madár, amely vérző szárnnyal is próbál repülni,

én is keresem a fényt,

és minden mozdulatban ott a vágy: újra felszállni.

Mert a fájdalom nem az ellenségem –

csak a tanítóm, aki arra hív,

hogy még mélyebben szeressem magam.

Hogy minden sajgásban megtaláljam a gyógyulás magját.

Mint apró gyertyaláng a sötét szobában,

újra és újra fellobban a szeretet fénye,

és megtanít: a könnyedség nem kívülről jön,

hanem belül fakad, a szív mélyéből.

És amikor a fájdalom legerősebben lüktet,

akkor érzem igazán: élek.

Mert aki érez, az kapcsolódik –

a testhez, a földhöz, az éghez,

és végül önmagához.

A hit, a szeretet, az erő és a bizalom

több, mint szavak –

ezek az én csendes imáim,

amelyek átölelik a napjaimat,

és felemelnek, amikor a súly túl nagy.

Ellenállhatatlan rózsaillat

A rózsa illata lassan felszáll,

mintha a levegő puha kendőt terítene rám.

Édes párája körbefon,

és minden lélegzetemmel mélyebbre simul bennem.

Van benne a hajnal friss harmata,

és a dél forró, tüzes lüktetése.

Érzem, ahogy a mellkasomban

lassan szétárad, mint finom melegség,

s átjárja a bőrt, a vért, a gondolatokat.

A rózsa illata nem áll meg a kertben –

velem marad,

a hajamba kapaszkodik,

a tenyerembe bújik,

és minden mozdulatomban tovább rezdül.

Belélegezve egyszerre nyugtat és felkavar,

mintha maga lenne a vágy szelíd alakja:

láthatatlan, de ellenállhatatlan,

s addig él bennem,

amíg újra és újra magamhoz engedem.

Zsíros kenyér íze

Futottunk porban, szállt velünk a nyár,

elfáradt testünk új erőre várt.

Leültünk a lépcsőre, egyszerűen, lazán,

hagymás zsíros kenyér várt minket a tálcán.

Kortyoltunk vizet a kerti csap alól,

szomjunkat oltva, kipirult arcunkkal, mosolyogva.

Nevettünk, játszottunk, míg eljött az este,

fáradtan jött álom a szemünkre.

Íz maradt bennem, örök gyermeki,

mely múltból fakad, s nem tud elmúlni.

Ha felidézem, szívem újra gyerekként él,

a kenyér, a zsír, a hagyma illata

ma már nem olyan, mint tízéves koromban.

Tenger könyve

A tenger zúgása volt az első könyv, amit valaha olvastam. Nem betűkből állt, hanem hullámokból, melyek titkokat súgtak a szívemnek. Minden hajnal új fejezetet írt az égre: a nap tintaként szórta sugarait, a sirályok pedig mondatjelekként repültek. Egy napon valódi könyvet vittem a partra. Amikor kinyitottam, a szél közéjük lapozott, mintha a tenger is kíváncsi lenne. A lapok illata keveredett a sós levegővel, a homok aranyló szavai tapadtak rá. Kagylók csillogtak, mint lábjegyzetek, hajó árnya suhant át a vízen. Csillagfény kísérte az estét, part csendje ringatta álmaimat. Megértettem: minden könyv tenger, minden tenger könyv — végtelen, sodró, örökké bennünk íródó történet.

Rozsdás kulcs

Az éjszaka csendjében a hold ezüstfénye végigsiklott a régi torony ablakán. A lány remegő kézzel tartotta a kulcsot, amelyet nagyanyjától örökölt. Azt mondta: -Egyszer eljön az idő, amikor megérted, mihez nyit ajtót. Most érezte, ez a pillanat elérkezett. A torony mélyén rozsdás zár várta; a kulcs beleillett, s a nyikorgás, ahogy elfordította, mintha a csillagok dalát szabadította volna ki. Odabent nem kincset, hanem egy fénylő tükröt talált. A tükörből egy másik világ fénye áradt, s egy ismeretlen alak lassan kilépett rajta. Suttogása megremegtette a lányt:

-Te hívtál engem. Most a sorsod örökre, végérvényesen és visszavonhatatlanul az enyémmel fonódik össze, örökké.

A szív jelez

A nap még melegen simogatta az udvart, amikor elindultam. Molly, a trikolór skót kiskutyám árnyékként követett a kapuig. Megsimítottam a selymes bundát, tenyerem alatt apró remegés futott végig, és súgtam neki:

– Sietek haza, Mollykám.

 Ő halk nyüszítéssel válaszolt, mintha a szavaim a szívéig értek volna. Szíve már akkor remegett, mert érezte: valami készülődik, a vihar már az árnyékban lapult, és a levegő nehéz lett, akár egy visszafojtott sóhaj.

 Az ég késő estére szinte feketévé vált. A szél süvített az ablakok mellett, a fák ágai vadul csapkodtak, ágak ropogtak, és a villámok fénycsóvája szinte az arcomba vágott minden alkalommal, amikor végig szántották az eget. Szorítottam a kormányt, szívem mintha összehúzódott volna, mert tudtam: Mollykám retteg a mennydörgéstől. Sejtettem, hogy baj lesz, ha nem érek haza időben.

 Az eső pergő ritmusa dobolt az autó tetején, mintha apró ujjbegyek kopogtak volna rajta türelmetlenül. A gumik csúsztak a sárban, minden kanyarban a szívem szinte megállt. Többször meg kellett állnom, mert a zuhogás sűrű függönye mögött szinte semmit sem láttam.

 Molly eközben a kerítés felé futott, mancsa alatt cuppogott a sár, teste reszketett, farkát szorosan a lába közé húzta. A mennydörgés elől menekült, a villámlástól – ösztönei hajtották. Ahogy átugrotta a kerítést, minden izma beleremegett; csak a biztonságot kereste, de a félelem elragadta. Csak futott és futott, mintha nem lenne visszaút.

 Mire a kapuhoz értem, éreztem, baj van. Az udvar üres volt. Molly sehol. Szívem kihagyott egy ütemet. A kerítés mellett sáros mancsnyomok – Molly átugrotta.

– Molly! Hol vagy? – kiáltottam, hangom megtört, akár a viharban recsegő faág. A gyomromban mintha kövek gyűltek volna. Minden zugot bejártam, kerestem, de hiába – az estéim nehezek voltak, súlyosak, mint az elárvult udvar csendje.

 Hiányzott minden nesz: a labda koppanása, amikor játszott, a halk nyüszítés, amivel hozzám bújt. Elviselhetetlen volt nélküle. Reggelente üres volt a ház; nem ébresztett a vidám ugatás, nem éreztem az orra hűvös érintését az arcomon.

– Él még… érzem a szívemben – suttogtam, miközben könnyeim potyogtak, és a mellkasomat nyomta az aggodalom.

 Napokig jártam a környéket, plakátokat ragasztottam, telefonáltam, mindent megtettem, hogy megtaláljam. Jutalmat is felajánlottam annak, aki visszahozza.

– Hallod a hangom, kicsim? – kérdeztem sokszor a sötétedő utcákon, de csak a szívem fájdalma válaszolt. Álmaimban hallottam az ugatását, éreztem őt, láttam lelki szemeim előtt, ahogy a füle mozdul lélegzetvételekor. A sejtés lassan reménnyé érlelődött bennem, amely minden reggel új erőt adott a kereséshez.

 Már eltelt egy hét. Nem adtam fel. A közeli város felé indultam. A párás reggelben minden zaj felerősödött: a madarak riadtan röppentek fel, a föld nedves illata megtöltötte az orromat. A tisztás szélén megpillantottam őt!

– Molly! Kiskutyám! Te vagy az! – kiáltottam.

 Ahogy meglátott, farkát hevesen csóválta, ugrálni kezdett. A félelem és a megkönnyebbülés egyszerre látszott a szemében, minden lépésével közelebb jött hozzám.

– Molly! – kiáltottam, és futva öleltem át.

 Ő nyüszítve ugrált, hangja mintha egyszerre sírt és nevetett volna, miközben könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Itt vagy… itt vagy végre! – suttogtam, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Ő a mellkasomhoz fúrta a fejét, nyalogatott. Megviselt, lefogyott volt, de minden rezdülésében ott lüktetett a hála.

 Autóba tettem, azonnal állatorvoshoz vittem. Az út minden egyes kátyújánál, minden fékezésnél őt figyeltem, de Molly minden mozdulatomra reagált, éreztem a bizalmát.

 Az állatorvos megvizsgálta Mollyt.

– Megviselt, de szerencsére egészséges – mondta, miközben simogatta a fejét.

 Molly hálásan nyalogatta a kezemet, mintha szívének minden köszönete ezen a gesztuson keresztül áradt volna felém. A bundája újra fényes volt, a szeme csillogott – és a szívem végre megnyugodott.

 Otthon, boldogan összebújva, újra együtt voltunk. És akkor értettem meg igazán: a szív sosem téved, ha jelez. A sejtés belőle születik, és néha még a legmélyebb félelemből is képes reményt fakasztani.

 

 

Szív–Család–Otthon

Egy asztalnál ülünk – kéz a kézben,

mosoly születik minden percben.

Nem csupán étel kerül a tányérra,

hanem szívünk öröme, béke, család szent köteléke.

A kenyér íze otthont mesél,

a közelség emlékként visszatér.

Gyermeknevetés cseng, mint dal,

szeretetet fon körénk, s puhán betakar.

A pillanat lassan szárnyra kel,

és bennünk tovább énekel.

Mert ahol a szívek összeérnek,

ott otthonra lel minden lélek.

Őszi ködben

Lágy köd szitál a fák között,

mint álom, mely lassan betölt.

A lomb arannyá égve hull,

suttogva búcsúzik, elcsitul.

Az út puha avarral fedett,

titkokat rejteget a rengeteg.

A szél se súg, csak megpihen,

ősz szíve dobban csendesen.

Színek fakulnak, mégis ragyognak,

árnyak ölelnek, fények lobognak.

Minden levél egy búcsú-ima,

minden pára az idő sóhaja.

És én e tájon átmegyek,

a ködben múlt és jelen egybeforr velem.

Ősz karja ringat, szelíden hív,

s a csendben örök békét ígér a szív.

Arany sebek

A törés nem vég, hanem tanúság:

a világ ott nyit kaput, ahol legsebezhetőbb az anyag.

A fény nem kívülről érkezik,

hanem belülről tör elő, hogy feltárja:

a seb maga az út a teljességhez.

Az arany nem dísz, hanem ítélet:

minden repedésben ott rejlik az idő emlékezete,

a túlélés súlya és a méltóság ragyogása.

A titok nem hiány, hanem erő:

a kimondatlan mélyebb, mint a szó,

és a csend őrzi meg, amit a világ elfeled.

Van egy híd, amely nem kőből, nem fából épült,

nem emberi kéz alkotta,

mégis szilárdabb minden anyagnál.

Ez a híd köti össze a végeset a végtelennel,

az embert a csillagokkal,

a kérdést a válasszal.

A törés: az anyag beismerése, hogy nem örök.

Az arany: a szellem jele, hogy minden sebben fény lakik.

A titok: a lét mélyebb rétege, melyet a csend ért meg először.

A híd: az ember bizonyítéka, hogy mindig két világban él.

Nincs seb, amely ne válhatna úttá.

Nincs hiány, amely ne rejtene teljességet.

Nincs árnyék, amelyben a fény ne várakozna.

Aki ezt felismeri,

az többé nem keresi a választ —

ő maga válik a válasszá.

Egy költő estéje

Az este csendje lassan betölti a szobát.

Odakint a holdfény átszűrődik a fák között, bent pedig a kandalló táncoló lángjai festenek aranyfényű árnyékokat a falra.

Egy bögre forró tea gőze emlékeztet arra, hogy a csend is lehet társaság.

Papírlap és toll hever előttem – a gondolatok sorban állnak, hogy megszülessenek.

A könyvek hallgatagon pihennek, mintha ők is tudnák: most a szívem írja a saját történetét.

És bár a magány körülölel, valahol mélyen ott vibrál a vágyakozás: egy meleg ölelés ígérete.

Az este így válik titkos menedékké – egyszerre vigasz és ábránd, amelyben minden csend mögött ott lapul a remény.

Fél szívvel..

Szívem kiabál – de süket rá a világ,

hangom elvész, mint szélben a kiáltás.

Marad a csend, mert segíteni senki sem tud,

s a fájdalom bennem némán épít falat és kaput.

Hiányod akkora, mint a temető csendje,

ahol a kövek alatt az öröklét zeng be.

Jövök hozzád, gyertyát gyújtok érted,

suttogom: Várlak… bár tudom, nem érhetlek el téged.

Ott túl már könnyű a léted,

nincs fájdalom, nincs teher, csak végtelen fényed.

De itt maradtam én, fél szívvel,

üres karokkal, melyek többé nem ölelhetnek téged.

Ki mondja most nekem: Itt vagyok, kedvesem?

Ki simítja el könnyeimet oly kedvesen?

Kihez bújhatnék, ha éjjel fázom,

ha szeretetre vágyom, de üres az álmom?

Meghaltál… s veled halt bennem minden,

a szívem másik fele fekszik a sír kövében.

Itt állok, összetörve, némán,

s minden gyertyafényben szívem másik fele – Te – villansz fel

a temető örök csendjében.

Láthatatlan hegedűs

Láthatatlan húrokon szól a dal,

fényből áradó szimfónia szárnyal.

Nem hallja fül, csak a lélek mélye,

csillagok közt ring a mennyei béke.

Én vagyok a hangtalan muzsikus,

szívem húrján éled minden dal.

Nem ragyog rám színpad, dísz, korona,

a dallam bennem él: lelkem örök otthona.

Minden ember kincs, egyedi csoda,

értékes lélek, fény halk mosolya.

Nem a külső számít, a tettek, a szív,

láthatatlan zeném erre összpontosít.

S ha csak egy szív hallja, s megérti szavam,

már betöltötte célját a dallam.

Láthatatlan hegedűm titka ennyi:

értékes vagy – s rólad szól a dallam.

Porból csillag lesz

A város hallgat. A kő füstszagú.

A szél is megállt, vár.

A gyermek ül — rongy, por, hideg,

ölében mackó: egyetlen, ami meleg.

Szemeiben árnyék, mégis tenger,

keres egy hangot, egy kezet.

De csak a szél felel, csak a por beszél,

s a fény is reszket, ha hozzáér.

Szomjas, éhes, s nem tudja, miért,

hogy nincsen már otthon, anyai kéz.

A föld hideg, a szív kicsi,

de benne még lobban egy icipici.

A mackó bundája szürke már,

ő maradt, senki más.

De a kislány suttog, halkan, remegve:

„Ne hagyj el, kérlek… csak te vagy már nekem.”

Akkor hirtelen, a rom fölött

megrezdült az alkonyfény —

egy láthatatlan kéz simítja meg,

s a porból csillag lesz, s a remény újra megjelent.

Csendben lélegzem

A szél halk, lágyan simítja a tér árnyát,

minden rezgés a testem körül táncol,

nem súly, csak hullám, ami átsuhan rajtam.

Fáradt fény tapad a plafon csendjéhez,

a világ súlya elernyed, de nem vesz el engem,

csak engedi, hogy lélegezzek.

A pillanat sűrű, mint méz,

és én ott vagyok, finoman ringva,

minden zajt érezve, de nem birtokolok,

minden rezgést átengedve,

mégis önmagam maradok.

Tág a mezőm, csendben, álmosan,

ahol minden fény és árnyék

együtt lélegzik velem —

és végre, a tér velem hullámzik. 

A varázstükör lehelete

A szoba csöndjét selymes fény szőtte át. A félhomályban Aurora íróasztalán apró, tintafoltos papírok hevertek, tele verskezdeményekkel, töredékekkel, sóhajokkal. A tükör, amely előtte állt, régóta a szobában volt – egy barokk csoda, díszes ezüstkeretében rózsák és indák futottak, mintha éltek volna. Aurora azonban sosem látta magát benne tisztán. A felszín mindig rezdült, mintha víz lenne, és néha… mintha valaki más pillantott volna vissza rá.

Aznap este azonban valami megváltozott.

A tükörből halvány fény szivárgott, rózsaszínes és kékes árnyalatban kavargott, akár az alkony és a hajnal találkozása. Aurora közelebb lépett, s mikor ujjai megérintették a hideg üveget, egy láthatatlan hullám söpört végig rajta.

– Aurora… – szólalt meg egy hang, lágyan, mint a hárfa húrja.

– Ki vagy te? – kérdezte az írónő, hátrálva egy lépést.

– Én vagyok az, aki benned él. A tükör mögötti fény, a valódi Te.

Aurora szíve hevesen vert. A hang nem volt idegen. Inkább olyan volt, mintha a lelke szólt volna vissza hozzá – az a része, amit oly rég eltemetett a „kell” és a „muszáj” szavai alá.

– Nem értelek – suttogta. – Csak egy tükör vagy.

– Nem. Én Te vagyok. Amit te írsz, abból szövöm a világodat. Nézd csak!

A felszín elmozdult. Felhők gomolyogtak odabent, majd láng csillant a mélyükön. Aurora látta: egy másik világ tárult fel, fényes és lélegző, tele verssorokkal, amelyek táncoltak a levegőben. A föld szivárványszínű volt, és minden fa levele egy-egy szó: „remény”, „bátorság”, „újjászületés”.

Aurora könnyei végiggördültek az arcán.

– Ez… ez az én világom?

– A lelked világa. Minden szavad életet teremt ideát. De most kihűl. Már alig hallom a hangodat. Bánat és szomorúság az, ami most benned él. Mintha fel akarnád adni. Elfáradtál.

A nő térdre rogyott a tükör előtt.

– Nem tudok írni… már hetek óta. A szavak elhagytak. Annyi minden történik körülöttem és bennem.

– Nem. Te hagytad el a szívedet. Amikor hinni akartál, és mások kinevettek, te elhitted, hogy nem vagy elég. A sok munka, a lehetetlent is magadra vetted. Most állj meg egy pillanatra. Engedd, hogy a lelked lélegezzen. Nem kell mindenkinek megfelelned. Most van az a pont benned, amikor vége. Magadért is kell élned.

A tükör lángra lobbant. A fény nem égetett, hanem átölelt. Aurora felnézett, és önmagát látta a túloldalon – de azt a változatát, aki mindig is lenni akart: ragyogó szemű, szabad és végtelenül élő.

– Ha átlépsz, újra megírod a történeted.

– És ha nem lépek?

– A világod elcsendesül. Mindennek vége.

Aurora lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd átlépett. A lángok suttogtak körülötte, és egyszer csak a fény eloszlott. Egy mezőn állt. A levegőben rózsaszín szikrák táncoltak, az ég szürke felhői arannyal fonódtak össze.

– Istenem… milyen gyönyörű… – suttogta.

Egy alak közeledett. A tükör másik oldala ő volt – de most már eggyé váltak. A két Aurora szeme találkozott, és ekkor az ég kitisztult.

– Most már érted? – kérdezte a hang.

– Igen – mosolygott Aurora. – A tükör nem engem mutatott, hanem azt, aki lehetek, ha végre hiszek magamban.

A földön lévő kődarabok fényleni kezdtek, majd felemelkedtek, s egy új vers szavai rajzolódtak ki a levegőben. Aurora nevetett, és a szavak zene lett, amely körülölelte.

A tükör mögötti világ nem zárult be többé. Ott maradt nyitva – kapuként, amelyen át bármikor beléphetett, amikor újra elfelejtette volna, hogy ő maga a varázslat.

A tükör lehelete még sokáig ott vibrált a szobában, mint halk emlékeztető:

„A fény, a valódi Én, nem kívülről jön, Aurora. Benned volt mindig, és most már él.”

Álom és valóság

Tenger sóhajt, reggel illatot hint,

a napfény lassan aranyhidat int.

Csészék között ott a csend muzsikál,

egyikben titok, a másikban vár.

Habok szívén ring az álmod, kicsiny,

kávé gőze rejtett üzenetet visz.

Egy csésze vár – s benne ott vagy te,

mint napfelkelte a szívem felette.

Álom ez most, s mégis oly közel,

mint csók a szélben, ha rám felel.

Reményeim hullámokkal kelnek,

s nemsokára valóra is lesznek.

Sebes-Körös mesél

Minden járdát ismer a lábam,

itt nőttem fel, itt élt az álmom.

A falu fű színe bennem él,

a Föld illata szívemben kél.

A Sebes-Körös mesél a múltról,

gyermekkorom emlékét hordozó.

Az öreg fák őrzik a csendet,

rám néznek, s újra gyerek lehetek.

Nem város ez, csak falu nekem,

de szívem dobban e földeken.

Ha belépek, érzem: enyém,

itt él a lelkem emlékek ölén.

Kimondatlan ima

Egy ölelésben elfér a világ,

ahol a szó már nem elég.

Két karból híd lesz,

s átsétál rajta a remény.

Ott szűnik meg a távolság,

ahol szív a szívhez simul,

és minden, ami fájt azelőtt,

egy pillanatra elcsitul.

Nem kellenek nagy szavak,

csak a közelség karja,

mert az ölelés beszél helyettünk,

ha a lélek már elfáradna.

Mikor magadhoz vonod a másikat,

nem csupán testet érintesz —

hanem a törékeny lelket,

a szeretetre éhes szívet.

Egy ölelés: kimondatlan ima,

megtart, mikor minden más zuhan.

És abban a mozdulatban

újra ember lesz az ember.

Az elengedés tana

Minden, mi él, egyszer útra kél,

a fény se marad — csak másba lép.

A kéz, mely fogott, légbe old,

s a csend tanít: elmúlt, mi volt.

A szív nem birtokol, csak átölel,

s amit szeret, örökké él.

Nem veszteség, ha nincs tovább —

csak körforgás, semmi más.

Te voltál az, ki felém lépett,

s én neked — két pillanat összeért.

Az idő útjai csendben fonódtak,

újra szerettünk, és minden

rezdülés tanítást hagyott.

Elengedlek, mint part a tengert,

nem tart többé, csak enged, enged.

Mert tudom már: ki elmegy, az nem vész —

ez az út tanít: tapasztalat, remény.

És én itt maradok, csendben, tisztán,

tanulva, hogy utam magány.

De a magányban ott pihen a lét,

És minden elengedés egy új világ kapuja.