Tengerparti esküvő

Bonnie napokig csendesen figyelte magát. A szíve zavarodott volt, a múlt visszatért – Leonardo jelenléte felkavarta a lelkét. De ahogy teltek a napok, újra és újra átgondolta az érzéseit, egyre tisztábban látta: a szíve már rég döntött.

Nem Leonardo volt az útja társa. Ő a múlt része – fontos, mély emlék, de már nem a szíve otthona. A jelen és a jövő Aleandro.

Ő volt az, aki mindig ott volt mellette. Aki ismerte a csendjét, értette a mosolyait, és nem félt attól, aki ő valójában.

Bonnie egy délutánra oda hívta mindkét férfit. Nem akart többé félni vagy halogatni. Őszinte akart lenni.

– Mindkettőtöket szeretlek – kezdte csendesen. – Másképp. Leonardo, te a fiam apja vagy. Egy darab az életemből, amit sosem bánok. De már nem te vagy a szívem választottja. Aleandro… te vagy az. Te voltál mindig is.

Leonardo hallgatott. A szemében fájdalom tükröződött, de nem harag – inkább mély megértés.

– Tudtam – szólalt meg halkan. – És bár fáj… köszönöm, hogy elmondtad. Elfogadom a döntésed, és tiszteletben tartom. Megígérem. Matteo… velem jön Rómába.

Bonnie ekkor Matteóra nézett. A fiú egy lépést előre lépett, és tisztán, férfias nyugalommal szólalt meg:

– Anya… szeretlek. Aleandrót is. De most… apámmal tartok. Meg akarom ismerni őt. Olyan sok év telt el nélküle… Róma új és ismeretlen. Talán nekem most ott van dolgom.

Bonnie szeme megtelt könnyel, de nem szólt – csak bólintott.

– De visszajövök – tette hozzá Matteo. – Ígérem.

Aleandro megérintette a vállát, szelíden.

– Ez mindig az otthonod lesz.

Róma nyüzsgő utcái és a galériák világa hamar beszippantotta Matteót. Leonardo türelmes volt, tanító, mégis baráti. Matteo sokat festett. Tehetséges volt a festészetben.

Bonnie újra írt. Az éjszakák csöndjében, a reggelek első fényeinél. Az új könyve saját életéről szólt – őszintén, szégyen nélkül. Megírta a tévedéseit, a reményeit, a szívtöréseit, és azt is, hogyan talált újra önmagára.

Egy reggel érkezett egy e-mail a kiadótól:

„A Váratlan szerelem egy különleges, mély és igaz történet. Bátor, őszinte, megrendítő. Kiemelkedően nagyszerű mű – sikerre született.”

Bonnie elmosolyodott. A nap átsütött a függönyön, és ő csak állt ott egy pillanatig – békében, boldogan.

Aleandro figyelte őt. Már nem kérdezett. Nem sietett. Csak szeretett. Aztán egy este, amikor kéz a kézben sétáltak a parton, a nap épp lebukott a víz mögött, arany fénybe vonva az eget és a hullámokat – megállt, letérdelt, és így szólt:

– Bonnie… leszel a feleségem?

Bonnie könnyeit nem tudta visszatartani. Bólintott. És suttogta:

– Igen… ezerszer is igen.

Az esküvő a tengerparton volt, egy meleg, szellős délutánon. A fehér vászonfüggönyök lágyan lengedeztek a szélben. A parton kagylókkal kirakott ösvény vezetett a baldachinig, amit kék virágok és csipke díszített. A háttérben a tenger halk morajlása szólt – mintha maga a természet áldaná meg az egybekelést.

Bonnie mezítláb lépett a homokra. Selyemruháját a szél lebbentette meg, haja kibontva omlott a vállára. Mosolygott – olyan tisztán, olyan fényesen, ahogy csak az tud, hiszen végre hazaérkezett.

Aleandro elegáns volt, mégis egyszerű. A szeme csak Bonnie-ra nézett. Mikor egymás mellé álltak, minden más elnémult.

– Te vagy a legváratlanabb dolog, ami valaha történt velem – mondta Aleandro. – És a legszebb.

– Te pedig az, aki sosem futott el – felelte Bonnie. – Hanem várt rám, akkor is, amikor még én sem tudtam, mire várok. Te vagy a szívem párja.

Aznap nemcsak ők, de a tenger is ünnepelt. A nap aranyra festette a vizet, a madarak köröztek felettük, és a szél halkan játszott a fátyollal.

És amikor Bonnie kimondta:

– Igen…

… tudta, hogy most valóban elkezdődött az élete.

Vége

Májusi reggel

Nem sietek,

csak nézem, mit mond a fény,

mit suttog a levegő,

mit rejt a kávé íze.

A reggel nem kér semmit —

csak hogy legyek benne

egészen.

Galamb turbékol,

madarak csicseregnek,

mind apró örömök az ég alatt.

A hűvös levegő áttetsző és tiszta,

mint egy frissen írt levél

a természet kezéből.

Kutyám mellettem ásít —

álmosan, hűségesen,

még ő is tudja,

ez a reggel szent.

A fű élénkzöld,

szinte beszél hozzám —

hogy ma is új,

varázslat érhet, s én

megengedem

hogy megtörténjen.

Lépj elő

Ismerős vagy nekem.

Nem az arcod, nem a hangod – a csended.

Ott van benned az a rezgés,

amit a szívem már évezredek óta ismer.

Nem kereslek tovább – csak hívnak a szavaim,

mint a fény, ami hazatalál hozzám.

Ha te vagy az, aki emlékszik,

nem kérlek, csak érezd meg,

és lépj elő.

Nem a múltért.

Nem a jövőért.

Hanem azért a pillanatért,

ahol meg merjük élni végre

a teljes igazságot.

Váratlan szerelem 6. Fejezet: Leonardo szerelmet vall

 

Leonardo úgy lépett be Bonnie házába, mintha semmi sem változott volna. A levegő, bár tele volt feszültséggel, valahogy mégis otthonos volt. Bonnie szíve még mindig ugyanúgy hevesen dobogott, mint akkor, amikor először találkoztak. Az idő azonban más lett, és most mindketten tudták, hogy nem mindent hozhatnak vissza a múltból.

Leonardo egy pillanatra elnémult, majd végre megszólalt:

– Szia, Bonnie!

– Szia, Leonardo! Gyorsan eljöttél.

– Miért nem írtál nekem? – kérdezte, és hangjában ott volt a fájdalom, amit sok-sok éven át elnyomott.

Bonnie úgy érezte, hogy a kérdés súlya alatt egyszerre minden nehéz érzés feltört.

– Nem tudtam, mit mondjak… – válaszolta halkan, miközben a férfi szemébe nézett. – Egyedül voltam. Féltem, hogy elrontom. Minden annyira összekuszálódott.

– És miért nem mondtad, hogy gyermeket vársz tőlem? – Leonardo hangja most már erősebb volt, mint előzőleg. A kérdés nem csupán a szavak szintjén, hanem valami mélyebb fájdalomban is megmutatkozott. – Miért nem mondtad?

Bonnie ajkai megremegtek. Tudta, hogy el kell mondania az igazságot.

– Mert... úgy éreztem, hogy már túl késő, hogy talán már nem is akarnád tudni.

Leonardo szomorúan nézett rá, majd lassan elmosolyodott.

– Te voltál az egyetlen nő, akit valaha szerettem. És a fiam... az én fiam a legnagyobb ajándék az életemben. Soha nem hagytalak volna el. Tiszta szívemből szerettelek. Ha tudtam volna, hogy babát vársz... Abban maradtunk, hogy írsz nekem. De egy levelet sem kaptam. Pedig minden nap vártam...

Soha nem tudtalak elfelejteni.

Ez a beszélgetés azonban nem maradt titokban. Matteo, aki épp véletlenül hallgatta meg a szülei beszélgetését, most először szembesült azzal, hogy milyen világban is élhetett volna. A férfi szavai mélyen beleégtek a lelkébe.

Később Leonardo és Matteo minden pillanatot együtt töltöttek, és a közöttük kialakuló kapcsolat szinte észrevétlenül, de mélyen formálódott. Bonnie figyelte őket, és miközben örült, hogy apa és fia egymásra találtak, egyre gyakrabban bámult ki az ablakon a hegyek felé. A múlt árnyéka nemcsak kopogtatott, hanem betört az ajtaján.

Este volt, mikor Bonnie egyedül ült a verandán. Csend volt, csak a tücskök ciripeltek a sötétben. Hirtelen léptek zaja hallatszott. Felkapta a fejét. Leonardo volt az.

– Nem tudtam elaludni – mondta halkan, és leült mellé. – Csak rád gondoltam. Mindig rád gondolok.

Bonnie szíve megdobbant. A sötét, csendes éjjelben minden szó hangosabbnak tűnt, minden pillanat hosszabbnak. A férfi közelebb hajolt, mintha keresné a szavakat.

– Én még mindig szeretlek. Nem múlt el, Bonnie. Semmi nem múlt el bennem.

Bonnie nem felelt. A szíve zakatolt, a gondolatai kuszák voltak. Aleandro képe felvillant előtte – a férfi, aki mellette állt, aki nem kérdezett, csak ott volt mindig. De Leonardo szavai, a múlt illata, a közös titkok mind felerősödtek.

Leonardo még közelebb lépett. Egy lélegzetvételre voltak egymástól. Bonnie nem mozdult.

– Csak egy érintés, Bonnie – suttogta a férfi. – Hogy tudjam, nem álmodom.

Bonnie lehunyta a szemét. Érezte Leonardo kezét a sajátján, és hagyta, hogy az ujjai közé fonódjon. A csend súlyos volt, de most nem kellett több szó. Ez nem csók volt, nem vallomás, csak két szív pillanatnyi egymásba kapaszkodása. Törékeny volt, őszinte és veszélyes.

Aztán Bonnie lassan elhúzta a kezét.

– Nehéz – suttogta. – Aleandro is szeret. És én… nem tudom, mit érzek. A múlt feltört bennem, és te is… túlságosan közel vagy.

Leonardo bólintott. Nem erőltette tovább. Felállt, és ránézett szerelmes tekintettel, mely tele volt vággyal.

– Tudom, hogy nem kérek könnyűt. De én még mindig a tiéd vagyok. Akkor is, ha csak csendben, távolról.

Amikor Leonardo visszalépett a házba, Bonnie még sokáig ott ült a sötétben. Zavaros érzések kavarogtak benne: szerelem, bűntudat, vágy és félelem. Tudta, hogy a döntés, amit majd meg kell hoznia, egy egész életét átformálja.

Az esték csendje már nem volt olyan nyugodt, mint korábban. Bonnie egyre gyakrabban tévedt ki a verandára, kezében egy pohár borral, és a sötétségbe bámulva a szíve kusza ritmusát próbálta megérteni. Nem tudta, mit keres pontosan ebben a helyzetben – talán válaszokat, vagy csak a megerősítést, hogy még mindig képes érezni.

Egy napon, amikor a ház elcsendesedett, és Matteo Aleandróval töltötte a délutánt a városban, Bonnie elindult a régi szőlősorok közé.

Meglepetésére Leonardo is ott volt

félárnyékban, fehér inge gyűrötten simult izmos testén tekintete égetett.

– Úgy örülök, hogy látlak – mondta halkan, de hangja súlyosabb volt a levegőnél.

Bonnie megállt előtte, nézte a férfit, akinek arcvonásai évek alatt sem veszítettek erejükből. Megváltozott – de mégis ugyanolyan volt. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, két élet, két szív, két múlt.

– Nem tudtam! Minden érzés kusza bennem. Helyes-e ez... – válaszolta végül. – A szívem nem kérdezett, válaszokat vár...

Leonardo egy lépést tett felé. Bonnie megérezte az illatát, az ismerős melegséget, amit annyi év alatt sem feledett.

– Szeretlek, Bonnie – mondta ki úgy, mintha minden korábbi hallgatás feloldódott volna e három szóban. – Mindig is szerettelek. És igen, Aleandro is szeret téged. De én előbb szerettelek már. Csak elveszítettelek egy hosszú időre.

Bonnie szemei megteltek könnyekkel. A múlt sebei felszakadtak, de most elkezdtek gyógyulni. A nő megérintette Leonardo karját, ujjaival végigsiklott rajta.

– Nem tudom, mit érzek. Talán túl sokat. Talán épp ezért félek – suttogta.

Leonardo közelebb lépett, már alig maradt levegő köztük. Az ajkuk oly közel volt, a vágyak felerősödtek. Leonardo gyengéden közelebb húzta Bonniét, és lágyan megcsókolta. A régi érzések előtörtek. Bonnie visszacsókolt. Ugyanúgy, mint a régmúltban. Aztán gyorsan hátralépett.

– Mit tettem? Aleandrót elárultam.

Gyorsan visszasietett a házba.

Aleandro a teraszon várta. Arcáról a düh és féltékenység leolvasható volt.

– Merre jártál? – kérdezte idegesen Bonniét.

– Én csak sétáltam egyet – hetente zavartan.

– Valóban? És egyedül? Bonnie beszélnünk kell! – mondta mérgesen Aleandro.

Árva hajnal

Nem tudom, milyen, ha őszintén szeretnek,

csak sejtem, ott mélyen,

mintha emlékezne rá a lelkem,

valahonnan régről, hol még nem voltak határok.

Nem tudom, mit higgyek, mit gondoljak –

a szívem régóta árva hajnal,

csalódásból szőtt takaróban

kereslek csendben, minden sóhajjal.

Veled? Talán... te hol lehetsz?

Egy el nem mondott vers sorában?

Vagy ott, ahol két kéz összefonódik,

mint ígéret a selymes éjszakában?

Létezel? Vagy csupán a vágy teremt?

Egy érintés, mely még sosem volt enyém,

de minden rezdülésem neked mesél,

mint harmat az első napsugár szemén.

Úgy vágyom hinni, hogy nem vagy álom –

hogy létezel, csak még úton vagy felém.

S míg kereslek e földi végtelenben,

magam is lépéssé válok: remény.

Mert egyszer megérkezel, csendben,

nem szóval, nem mozdulattal,

csak azzal, hogy ott leszel végre –

mint válasz egy örökkévaló mondatban:

Veled.

Régi kabát

Letettem a régi kabátot,

szennytől terhes, súlyos múlt,

zsebeiben elfojtott szavak,

varrásain fájó, halk indulat.

Valaha melegített talán,

de most csak szorított,

minden gombja emlék lett –

rájuk már nincs szükségem.

Először csak néztem, némán,

ahogy ott lóg – árván, mozdulatlanul,

mint egy üres báb, kiégett álom,

mit az idő sem akar tovább hurcolni.

A por benne rég leülepedett,

akár bennem a régi sérelmek,

de most már lépek, kabát nélkül,

és lélegzem – először szabadon.

Már nézegetem az új kabátot,

új lehetőségeket, a boldog jelent.

Színét még nem tudom – de érzem:

könnyű lesz, tiszta, és rám szabott.

Áramlás

Nem vagyok boldog,

nem vagyok szomorú,

egy csepp vagyok

az örök folyamban.

Semmi vagyok –

és mégis minden,

egy hangtalan mozdulat

a létezés.

Lebegés vagyok

az időn kívül,

ahol a csend

önmagát hallgatja.

Nem keresek,

az áramlásban vagyok,

ahol csak a most létezik.

Tücskök zenéje ciripel az estében,

fülemüle éneke lebeg a levegőben,

egy hűvös, éjjeli fuvallat

érint – lágyan, hangtalan.

Már nem vagyok testemben,

nincs súlyom, nincs határom,

összeolvadok mindennel.

Itt nincs idő, sem tér,

ez a lét tiszta pillanata.

Csak ülök, és figyelem,

mi érkezik: érzések,

gondolatok,

és el is engedem.

Nem tartom meg,

nem utasítom el.

Áramlok.

A földi világ eltűnt,

annak minden zaja, szennye,

ez itt már másik világ.

Ahol nem kell idő,

nem kell szó,

minden elmondódik

egy fuvallatban,

egy rezdülésben.

Itt vagyok én –

de már nem számít a nevem,

sem a szerepeim.

Sem boldog nem vagyok,

sem bánatos.

Semmi vagyok –

és mégis: Minden.

Egy csodás állapot.

Lebegek. Csak vagyok.

Nincs vágy, nincs kérdés,

nincsenek válaszok,

mert nincs szükség semmire.

Ez az, amit egész

életemben kerestem.

Ez a Szabadság.

Nem kell hozzá semmi.

Csak ez az este,

ez a csend,

és a levegő,

amellyel együtt lélegzem.

Létem finom fátyol,

átlátszó és örök.

A világ nem kívül van,

hanem én vagyok a világ.

A fák suttognak velem,

a csillagok rám hunyorítanak,

és a sötétség sem félelmetes –

csak mély, puha, befogadó.

Otthon vagyok. Megérkeztem.

Váratlan szerelem 5. rész: Leonardo az új apa

Aleandro oda lépett Bonnie mellé, miközben Leonardo még mindig ott állt, határozott tartással, elegánsan, mintha maga lenne az idő. Aleandro félrebillentett fejjel nézte a férfit, majd halkan megkérdezte:

– Ti... honnan ismeritek egymást?

Bonnie szeme egy pillanatra megtorpant. A múlt súlya nehezedett rá, de nem akarta kibontani azt a régi, gondosan elrejtett emlékkupacot.

– Fiatalkorunkban találkoztunk – válaszolta zárkózottan, tompa hangon.

Leonardo bólintott, és mintha tisztelte volna Bonnie hallgatását. Aleandro arcán átfutott valami. Egy árnyalatnyi feszültség. A férfi túl udvarias volt, túl nyugodt... gyanúsan tökéletes.

Ekkor Bonnie feléjük fordult, és kissé feszélyezetten megszólalt:

– Szeretném bemutatni a fiamat, Matteót. Matteo, ő Leonardo Vescari.

Leonardo finoman bólintott, a szeme Matteo arcán időzött. Valami megmozdult benne, amit maga sem értett.

– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta lassan, mély hangon. – Van benned valami... ismerős. Nem is tudom.

Matteo csak figyelt.

Leonardo Bonniera nézett újra.

– Ha ennek a megnyitónak vége, lenne kedved – és talán a családodnak is – egy kávéra vagy egy italra eljönni a közeli étterembe? Szívesen hallanám, mi történt veled az elmúlt sok-sok évben.

Aleandro szinte észrevétlenül összeszorította a száját.

– Köszönjük – mondta Bonnie gyorsan. – Majd meglátjuk, hogy alakul.

Leonardo zsebéből egy elegáns névjegykártyát vett elő, és Matteónak nyújtotta:

– Ha valaha úgy érzed, szeretnél beszélgetni... itt megtalálsz.

Azután egy bólintással elköszönt, és távozott.

Hazafelé az autóban feszült csend telepedett az utastérre. Csak az utcai lámpák fénye siklott végig az ablakokon. Matteo a zsebében szorongatta a névjegykártyát. A csend sokáig tartott, aztán halkan, mintha csak magának mondaná, megszólalt:

– Anya... ugye ő az apám?

Bonnie nem válaszolt azonnal. A szavai nehezen jöttek, mintha súlyuk lenne.

– Igen – suttogta végül. – Ő az.

Aleandro hirtelen, halkan káromkodott az orra alatt, majd az első piros lámpánál megállva odafordult:

– És erről soha, egyetlen szót sem mondtál? Nem árultad el a nevét.

– Fogalmam sem volt, hol van... – válaszolta Bonnie csendesen. – Nem tudta, hogy terhes vagyok. Nem keresett. Én pedig... továbbléptem.

– És most? – kérdezte Aleandro, a hangjában elfojtott düh vibrált. – Most, hogy kiderült? Most mihez kezdünk?

Matteo a hátsó ülésen egyre csak az apja arcára gondolt. Ugyanaz az állvonal. Ugyanaz a tekintet. Most már biztos volt benne.

Késő este volt, mikor végre hazaértek. Matteo szótlanul szállt ki az autóból, és azonnal elindult a házuk felé. Bonnie próbált lépést tartani vele, de a fiú olyan gyorsan ment, hogy alig tudta utolérni.

– Matteo, kérlek... – szólt utána Bonnie, a hangja remegő volt, de a fiú nem fordult meg. – Nyugodj meg! Holnap mindent megbeszélünk.

Matteo nem válaszolt, csak egyre gyorsabban haladt előre.

Bonnie végül odaszaladt hozzá, és megpróbálta elérni, hogy megálljon.

– Matteo, kérlek, nézz rám! – mondta, miközben a fiúra nézett.

– Miért? – kérdezte Matteo, a hangja egyszerre tele volt fájdalommal és elárulással. – Miért nem mondtad el? Miért nem mondtad el nekem, hogy ki az apám?! Hogy hívják! Miért titkoltad el ezt tőlem?!

Bonnie megállt, érezte, hogy a torkában egy nagy gombóc ült.

– Matteo... – kezdett volna válaszolni, de a fiú elfordította a fejét, és szó nélkül továbbindult, elhagyva őt.

– Matteo, kérlek! – szólt utána, de a fiú egy szót sem válaszolt. Csak a lépteinek hangja hallatszott a csendben.

Az éjszaka sötétje körülvette őket, és Bonnie tehetetlenül állt. Csak azt látta, ahogy Matteo egyre távolabb kerül.

Bonnie könnyeivel küszködött. A múlt ismét visszaköszönt. Már olyan szép volt minden. Aleandro vigasztalta.

Aleandro késő estig járkált fel-alá, végül leült Bonnie mellé a nappaliban.

– Bonnie, hagyj időt a fiadnak! Hirtelen sok volt ez most neki. Majd lenyugszik. Megbeszélitek. Te és Matteo. És... talán Leonardónak is tudnia kellene. Tiszta apja, Bonnie. Ez nem maradhat így.

Bonnie szótlanul bólintott. A szíve hevesen vert. Talán eljött az idő.

De éppen ekkor csendült meg a telefonja. Egy üzenet érkezett Leonardótól: „Örültem, hogy újra láttalak. Van valami, amit évek óta meg akartam mondani neked… holnap este ráérsz?”

Bonnie keze megremegett.

Aleandro látta a képernyőt. Halkan megszólalt:

– Vigyázz vele. Ő más világ. Egy szóval képes mindent lerombolni, a kapcsolatunkat is.

Bonnie felpillantott:

– De lehet, hogy most... nem rombolni jött.

És akkor még nem sejtették, hogy Leonardo másnap teljesen felforgatja az életüket.

Matteo alig tudott elaludni. Kora reggel már ott volt az anyjánál.

– Szia, Anya! Beszélnünk kell! Leonardóról, az apámról. El kell mennünk hozzá Rómába! Meg kell mondani neki, hogy én a fia vagyok!

Bonnie bólintott.

Aleandro izgatottan felpattant a fotelból és megszólalt:

– Én is megyek!

Álomba ringatva

Este borul rám, mint selyemkabát,

fényeit csöndbe hajtja már a világ.

Odabújnék… egy szív mellé halkan,

mint Hold a tóra, vágyban, szavakban.

Álmot szőne nekem mint szerelmes takaró,

ölelése lágy lenne, mint holdfény a bőrön.

Puha lehelet, egy meleg tenyér,

melyben a szív már nem fél, csak vágyban ég.

Suttogok csendesen, ha hallaná valaki,

ki ringatna engem, lágyan szerelembe.

Ki szívében hordana, mint csillag az eget,

és őrizné szívében az én szerelmes lényemet.

Váratlan szerelem 3. Fejezet – Bonnie titka

A nap már rég lebukott a Cinque Terre dombjai mögött, de a Manarolai nappaliban még izzott a feszültség. Aleandro a kandalló előtt állt, Bonnie háttal neki, kezében egy régi fényképet szorongatott.

– Bonnie… kérlek, ne fordítsd el a fejed. Tudom, hogy van valami, amit rejtegetsz – Aleandro hangja lágy volt, de határozott. – Mióta ideköltöztél, érzem, hogy a múltad nem hagy nyugodni. És… a fiú. Matteo. Valami van vele, ismered igaz?

Bonnie megdermedt. Egy pillanatig úgy tűnt, nem is lélegzik. Aztán lassan leengedte a fényképet.

– Ne kérdezz tovább – suttogta. – Kérlek, Aleandro… nem vagyok kész rá.

– De én nem játszmázni akarok veled! – csattant fel Aleandro. – Érezlek. Ismerlek. És látom, hogy szenvedsz. Ha nem bízol bennem, ha nem osztod meg velem, akkor hogyan építsünk bármit is?

Bonnie szemei megteltek könnyel, de próbálta visszatartani.

– Nem arról van szó, hogy nem bízom benned… hanem arról, hogy magamban sem tudok. Mert amit tettem… azt nem lehet csak úgy elmondani. Nem lehet megbocsátani.

– Próbáld meg… – kérlelte halkan Aleandro.

Bonnie ekkor megfordult, és szemei megtörtek.

– Húszéves voltam, Olaszországban tanultam ösztöndíjjal. Beleszerettem egy fiúba… mélyen, végzetesen. Aztán haza kellett mennem. Pár hét múlva tudtam meg, hogy terhes vagyok. A családom… szigorú, hideg és könyörtelen volt. Megszültem. Nem tudtam hazavinni őt. Nem tudtam... megtartani. – A hangja remegett. – De nem dobtam el. Egy szerető házaspár, akik olyanok voltak nekem, mint a második szüleim… örökbe fogadták. Titokban. Matteo az én fiam, Aleandro.

Aleandro csak nézte őt, mintha nem értené, amit hall. Ledöbbent.

– Te... eldobtad a fiadat? Hogy tudtad ezt megtenni? – kérdezte döbbenten, a szava élesebben hasítottak, mint szerette volna.

– Nem dobtam el! – kiáltotta Bonnie. – A szívem szakadt meg. Minden nap... minden egyes nap gondoltam rá. Fotókat kaptam róla. Láttam, ahogy nőtt. És most… most végre közel lehetek hozzá, anélkül, hogy tudná, ki vagyok.

– De miért nem mondtad el neki? Vagy nekem? Miért titkolóztál? – Aleandro hangja tele volt fájdalommal.

Bonnie elsápadt, könnyek peregtek végig az arcán.

– Mert gyáva vagyok. Mert félek, mit fog mondani. Mert azt hittem, hogy ezzel megóvom őt… és magamat is. De a múlt mindig utolér…

– És én? – suttogta Aleandro. – Én sem számítok? Hogy bízzak benned, ha nem vagy őszinte?

Bonnie hirtelen a hálószoba felé fordult, majd még egyszer hátrapillantott.

– Nem várom el, hogy értsd. De ne ítélj el, Aleandro. Mert ami nekem fájt, az nem múlt el attól, hogy elrejtettem.Menj haza! Ne keress többé!

És az ajtó becsapódott.

Aleandro egyedül maradt. Leült a fotelbe, és csak nézett maga elé. A lángok fényében mintha a lelke is tükröződött volna: zavaros, bűnbánó és tele kérdésekkel.

– Hogy mondhattam ilyet neki…? – suttogta magának. – Nincs jogom ítélkezni. Senki fölött. És ő… ő csak a túléléshez választotta azt az utat, amit tudott. Bonnie… csodálatos nő. Matteo pedig remek fiatalember.

Talán jóvá tudom tenni, és megbocsát nekem Bonnie. Nem kellett volna ezt mondanom neki. Segíteni és támogatni kellett volna őt.

Megteszek mindent, hogy jóvá tegyem.

Aleandro hazament. Hívta, próbálta elérni Bonniét.Hiába. Bonnie elzárkózott előle. Hetek teltek el. Már két hónap, és semmi. Aleandro aggódott.

Oda ment Bonnie otthonához.