Senki sem tudta pontosan, mikor került oda; a falu szélén, a régi híd alatt egyszer csak ott feküdt egy arannyal teli zsák, mintha valaki odatette volna, vagy mintha mindig is ott lett volna, csak eddig nem vették észre. Az emberek megálltak előtte, de hamar továbbmentek — volt, aki félt tőle, volt, aki nem hitt benne, és volt, aki csak annyit gondolt: „Nem az enyém.”
Egy nap arra járt egy nő — fáradtan, csöndesen, gondolatokkal tele. Nem gazdagságot keresett, igazából semmit sem keresett már; csak menekült a napjai elől, ahol mindenki tőle várt valamit. Megállt a zsák előtt, nem nyúlt érte, nem csodálkozott, csak nézte. A zsákban aranypénzek csillogtak, a fény megérintette az arcát.
– Tudod… – suttogta a nő a zsák felé, bár nem volt kinek mondania. – A szerencse mindig elkerült engem.
A szava visszhang nélkül hullott a csendbe, aztán enyhe szél támadt, és az egyik érme legördült a zsák tetejéről, épp a lába elé, megállt ott, fényben ragyogva. A nő lassan lehajolt, és felemelte. A pénzen nem számok voltak, nem érték, nem évszám, csak egyetlen vésett mondat: „A szerencse ott kezdődik, ahol megérted és elfogadod önmagad.”
A nő keze megremegett, a levegő körülötte valahogy melegebb lett, és hirtelen megértett valamit — nem szavakban, nem mondatban, hanem felismerésben. Nem az arany számít, nem a zsák, nem a „megkapni” vagy „elveszíteni”, hanem az a pillanat, amikor rájössz: minden, amit kerestél, már benned volt.
A zsák hirtelen megmozdult, majd lassan összeesett, mintha sosem lett volna tele semmivel. Nem tűnt el — csak visszaváltozott egyszerű, régi vászonná. A nő tenyerében még ott volt az érme; halkan megszorította, aztán elmosolyodott.
Aznap hazament. Nem változott meg egyetlen külső körülmény sem — nem jött váratlan ajándék, telefon, csoda. És mégis minden más lett. Mert először érezte azt, hogy a szerencse sosem hagyta el — csak ő felejtette el észrevenni.
