Nem lát engem senki

Nem lát engem senki.

Átnéznek rajtam, mintha fényből lennék,

nem hagyok árnyékot a földön,

nem hagy nyomot a léptem.

Mosolygok, mert azt tanultam,

hogy aki tart másokat, az nem remeghet —

de belül néha elfárad a szív,

ha mindig ő az erős.

Nem kérdezi senki, hogy bírom.

Nem kérdezi senki, ki tart meg engem.

Csak azt, hogy adok-e még,

van-e még bennem egy újabb csoda.

Nem lát engem senki.

Pedig ott vagyok minden sorban,

minden ölelés mögött,

minden percben.

Nem kérek tapsot, nem kérek hálát,

nem várok vállveregetést —

de talán majd egyszer lesz egy pillanat,

amikor valaki végre a szívembe lát.

Addig is maradok, aki vagyok:

szívből adó, igaz ember.

Nem eltűnök — hanem ragyogok,

akkor is, ha nem látják, hogy ki vagyok.

Szintén megtekinthető a Múzsák Könyvtára weboldalon.

Olvasáshoz kattints ide.

A tízéves rózsa

A hajnali köd lassan ráült a mezőre, a nap még csak sejlett a fák mögött. A régi, szürke fakerítés mellett egyetlen rózsatő állt — harmat gyöngyözött a levelein, a szirmai halványrózsaszínben ragyogtak.

Barna megállt előtte. Ugyanazon az úton lépett végig, amelyen tíz éve utoljára. A vállán a kopott katonakabát, a tekintetében az a súly, amit a háború felpakol az ember lelkére. Lehajolt, óvatosan leszakította a rózsa legszebb virágát.

— Hazaviszlek az én drága feleségemnek — mondta halkan.

A ház, amely előtt megállt, nem változott sokat. Csak a vakolat kopott meg, és a kapu nyikorgott egyet. Barna megtorpant. A szíve gyorsabban vert, mint bármely csatában. Kopogott.

Léptek közeledtek, majd kinyílt az ajtó. Melissza állt ott. A haja hosszabb lett, az arcvonásai érettebbek, de a tekintete ugyanaz maradt. A felismerés lassan futott végig rajta, mint a meleg hullám, amitől az ember kicsit megszédül.

— Barna…? — alig mert levegőt venni.

— Én vagyok — felelte halkan. — Végre… hazaértem.

Melissza ajka remegett, majd zokogva a nyakába borult. Barna úgy ölelte, mint először — talán annál is szorosabban.

— Azt mondták… azt mondták, hogy már nem jössz vissza.

Barna bólintott.

— Azt én is sokszor elhittem. De minden este láttalak, amikor lehunytam a szemem. És tudtam, hogy amíg a szívemben hazatérek, egyszer a lábaim is haza fognak.

Melissza megérintette a rózsát a kezében.

— Ezt… nekem hoztad?

— Ez abból a tőből van, amit veled ültettem. Azt mondtuk, addig virágzik majd, amíg vársz rám. — Barna halkan felnevetett, és a tekintete megtelt fénnyel. — Összeszámoltam… tíz évig virágzott.

Melissza a rózsát az arcához emelte, és beszívta az illatát — azt az illatot, amit oly jól ismert.

— Én soha nem adtam fel, hogy hazatérsz — mondta rekedt hangon. — A fiúnk is tudta, hogy egyszer kinyílik az ajtó, és belépsz rajta.

Újra szorosan megölelték egymást — úgy, ahogy csak az ölel, aki túlélt mindent azért, hogy valakihez visszatérhessen.

— Itthon vagyok — súgta Barna. — Örökre.

Melissza mosolya olyan volt, mint amikor a hajnal hirtelen áttör a ködön.

— A gyermek alszik — mondta halkan.

Barna belépett a házba, és mielőtt még levegőt is vett volna, tudta, merre induljon. Az ajtóhoz lépett, halkan lenyomta a kilincset és benyitott.

A félhomályos szobában egy ágy állt. Egy fiatal fiú aludt benne — már sokkal magasabb volt, mint amekkorának utoljára látta. A takaró félrecsúszott, a karja kilógott alóla, pont úgy, mint amikor kétévesen szendergett.

Barna közelebb lépett. Tíz év súlya zuhant a mellkasára — minden kimondatlan mese, elszalasztott ölelés, eltűnt születésnap. A könnyei patakban folytak, ahogy az alvó fiát nézte.

— Mekkora lettél… — suttogta.

Reszkető kézzel, óvatosan végigsimította a gyerek haját — lassan, nehogy felébressze, mégis annyi szeretettel, hogy a szíve majd beleszakadt.

— Amikor elvittek, két éves voltál — folytatta halkan. — Együtt tanultuk meg, hogyan kell futni… most meg már biztosan gyorsabb vagy nálam.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy elbírja az érzést: végre újra megérintheti. A fejét a fiú vállához hajtotta, és úgy maradt egy másodpercig — nem bújva, nem elveszve, hanem megérkezve.

— Soha többé nem megyek el.

Nem tudni, a fiú érzett-e valamit álmában, de az ujja lassan, ösztönösen megmozdult és rásimult apja kezére. Barna levegőt sem mert venni — csak mosolygott a könnyein át.

Melissza az ajtóból nézte őket. A rózsa még mindig a kezében volt.

Barna felegyenesedett, és halkan így szólt:

— Most már olyan boldog vagyok.

Melissza közelebb lépett, megfogta a kezét, és ők ketten együtt nézték a gyermeket — akik tíz év várakozás után végre újra egy teljes család lehetnek.

Odakint a köd felszállt, a fény betöltötte a hajnal első óráját.

És benne egy apa, egy anya és egy gyermek csendes boldogsága — a rózsa illatával.

Pillanatnyi boldogság

Vannak pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani. Meg kell élni őket akkor, ott, amikor megérkeznek. Mert ezek adják az örömöt és a boldogságot — nem hangosan, nem látványosan, csak csendesen. De pont így jó.

Ma, amikor hazafelé sétáltam, a nap épp lemenőben volt. Megálltam egy pillanatra, csak néztem. A színek valahogy mások voltak — mélyebbek, szebbek, mint amilyennek máskor látni szoktam. Lefotóztam, mert meg akartam őrizni… de már akkor tudtam, hogy a kép nem fogja visszaadni azt, amit akkor láttam és éreztem. A valóságot csak a szem és a szív tudja együtt megfogni.

Tovább indultam, aztán hirtelen megcsapott a fenyőfa illata. Annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam. A karácsony jutott eszembe — nem a rohanás, nem a készülődés, hanem az az érzés, amikor valahogy minden jó. Amikor béke van bennünk. Éreztem, hogy megérint.

Utána már más volt az út hazafelé. Semmi különös nem történt, mégis jó kedvem lett. Boldogan mentem tovább.

Ezek a pillanatok azok, amelyeket a szív megjegyez. A fénykép nem tudja megtartani — de a szív igen.

És bármikor előhívhatom őket.

Szintén megtekinthető még a muzsakkonyvtara.hu

Az érme üzenete

Senki sem tudta pontosan, mikor került oda; a falu szélén, a régi híd alatt egyszer csak ott feküdt egy arannyal teli zsák, mintha valaki odatette volna, vagy mintha mindig is ott lett volna, csak eddig nem vették észre. Az emberek megálltak előtte, de hamar továbbmentek — volt, aki félt tőle, volt, aki nem hitt benne, és volt, aki csak annyit gondolt: „Nem az enyém.”

Egy nap arra járt egy nő — fáradtan, csöndesen, gondolatokkal tele. Nem gazdagságot keresett, igazából semmit sem keresett már; csak menekült a napjai elől, ahol mindenki tőle várt valamit. Megállt a zsák előtt, nem nyúlt érte, nem csodálkozott, csak nézte. A zsákban aranypénzek csillogtak, a fény megérintette az arcát.

– Tudod… – suttogta a nő a zsák felé, bár nem volt kinek mondania. – A szerencse mindig elkerült engem.

A szava visszhang nélkül hullott a csendbe, aztán enyhe szél támadt, és az egyik érme legördült a zsák tetejéről, épp a lába elé, megállt ott, fényben ragyogva. A nő lassan lehajolt, és felemelte. A pénzen nem számok voltak, nem érték, nem évszám, csak egyetlen vésett mondat: „A szerencse ott kezdődik, ahol megérted és elfogadod önmagad.”

A nő keze megremegett, a levegő körülötte valahogy melegebb lett, és hirtelen megértett valamit — nem szavakban, nem mondatban, hanem felismerésben. Nem az arany számít, nem a zsák, nem a „megkapni” vagy „elveszíteni”, hanem az a pillanat, amikor rájössz: minden, amit kerestél, már benned volt.

A zsák hirtelen megmozdult, majd lassan összeesett, mintha sosem lett volna tele semmivel. Nem tűnt el — csak visszaváltozott egyszerű, régi vászonná. A nő tenyerében még ott volt az érme; halkan megszorította, aztán elmosolyodott.

Aznap hazament. Nem változott meg egyetlen külső körülmény sem — nem jött váratlan ajándék, telefon, csoda. És mégis minden más lett. Mert először érezte azt, hogy a szerencse sosem hagyta el — csak ő felejtette el észrevenni.

Csábító csokoládé

Csoki hív — mert édes, mézes,

nem kérdez, csak jön felém,

mosoly bújik ajkam szélén:

„Na jó… egy falat még.”

Olvad lassan, lágyan benn,

mint szívemben a szerelem,

dió omlik, kakaó íze vár,

minden porcikámra rátalál.

Nem édesség — varázslat ő,

csábító, titkos, erő,

ha egyszer hozzám ér, megcsókol,

nincs menekvés, elrabol.

Ha szívem fáradt, fáj,

a csoki mindig mellém áll,

ringat, vigaszt ad, szeret,

s újra élni hív, megnyugtat.

Így történik újra, újra,

minden este, mindig újra

megfogadom — ma vége van…

de mégis… mégis…

ellenállhatatlanul —

újra magához láncol.

Ketten indulunk tovább

A fenyők koronái között átszűrődött a napfény; aranyló pászmákban terült el az erdő puha, mohaszőnyegére. A levegőben nedves avar, gyanta és valami furcsa, régi emlék illata lebegett. A tisztás közepén két autó állt — vagy inkább aludt — egymás mellett, moha borította, rozsda falta testtel, mintha csak az idő tartaná őket életben.

Liza óvatos léptekkel közeledett. Cipőjének talpa tompán süppedt a mohába. A hangja halkan csengett az erdőben:

– Te is látod… hogy olyan, mintha várnának valamire?

Bence mellé ért, kezét zsebre tette, majd hosszú másodpercekig némán figyelte az autókat.

– Olyan, mintha még mindig haza akarnának vinni valakit.

Liza végigsimította a poros, hideg ajtót.

– Szerinted kik ültek benne utoljára?

– Talán… – Bence elmosolyodott, de mosolya szomorú volt – egy fiú meg egy lány. Veszekedtek, kibékültek, vagy csak hallgattak. Lehet, hogy nem mondtak ki valamit.

A szél megmozdult, és megrebbent a moha a motorháztetőn.

– Minden autó tele van történetekkel – suttogta Liza. – És ha egyszer már nem mennek tovább, a történetek ott ragadnak bennük. Mint az utolsó mondatok, amelyeket sosem mondanak ki.

Bence mélyen felsóhajtott.

– Az emberek is ilyenek. Megállnak, mielőtt célba érnének, mert megijednek vagy félnek.

Egy pillanatra csend telepedett közéjük.

Liza tekintete visszapillantott az első autóra.

– Miért hoztál ide? Tudtad, hogy elindít, felhoz bennem valamit. Ugye?

Bence bólintott.

– Tudtam. Azt akartam, hogy lásd: még abból is lehet valami szép, ami egyszer úgy tűnt, véget ért. Te… azt hitted, vége lett köztünk akkor, amikor elmentem, és én is. Most itt vagyunk — talán újra kezdhetjük. Nem ugyanott. Másképpen.

Liza szeme megtelt könnyel, de a hangja biztos maradt.

– Az autók nem indulnak be többé.

Bence közelebb lépett.

– Nem is kell. Csak tanítanak bennünket. Hogy ami egyszer fontos volt, az soha nem tűnik el, csak más formában él tovább. Bennünk.

A szél végigsuhant a fák között. Egy napfénysugár érintette őket.

Liza lassan megfogta Bence kezét.

– Nem tudom, hogyan kell újra elindulni.

– Én sem – felelte Bence. – De indulhatunk együtt. Gyalog. Nem kell semmi régit vinni tovább ami fáj. Induljunk együtt, újra tisztán.

A két autó tovább pihent a tisztáson, a moha alatt.

Amikor Liza és Bence lassan elindultak az erdei ösvényen, a napfény áttört a fák között, mintha csendben azt suttogná:

Nem kell mindent újraindítani. Elég, ha ketten indulunk tovább.

A Karácsonyi hívás

Szenteste volt. A nappaliban halványan pislákolt a fenyőfa fénye, a szaloncukrok aranypapírja tükrözte a gyertyák mozdulatlan ragyogását .Éva egyedül ült az asztalnál, a bögrében kihűlt már a tea. A csend nem volt békés — üres volt és nehéz .A földön, egy kartondobozban ott pihentek a festékei, az ecsetei, a vásznak. Mindent elcsomagolt .Úgy döntött: elég volt az álmokból. Januártól visszamegy egy rendes munkahelyre. Karácsony este legyen az utolsó, amikor még úgy teheti, mintha művész lenne .Ekkor megcsörrent a telefon. A csengés váratlanul éles volt a csöndben. Ismeretlen szám. Éva tétovázott. Aztán felvette.

– Halló?

Néhány másodperc csend szakadt a levegőbe. Aztán egy mély, nyugodt férfihang szólalt meg:

– Ne engedd el… kérlek.

Éva megdermedt.

– Tessék? Ki maga?

A hang a túlsó végén nem kapkodott. Nem erőltetett semmit. Mintha pontosan tudná, mit kell mondania.

– Tudom, hogy ma úgy akartad befejezni, mint aki lezárt egy korszakot. De te ma nem elveszítettél… hanem majdnem eldobtál valamit, ami a tiéd.

Éva szíve összeszorult.Senki sem tudott a festés feladásáról. Nem mondta el senkinek.

– Maga… honnan tudja ezt?

A férfi halkan elmosolyodott — hallani lehetett a mosolyt, nem látni.

– Onnan, ahonnan azt is tudom, hogy ma úgy érezted: senkinek nem hiányoznál, ha feladnád. Pedig egyetlen ecsetvonásod is számít valakinek. Még ha őt még nem is ismered.

Évának megremegett a hangja.

– Maga valami ismerős? Egy barát? Egy rokon?

Rövid csend következett. Aztán szinte suttogva jött a válasz:

– Inkább valaki… aki ma melléd van rendelve.

A szó nem volt hangos, nem volt erőltetett, de tisztán átsuhant a vonalon:

egy angyal hangja lehetett ilyen — csendes, biztos, megmagyarázhatatlanul otthonos.

– Karácsony este van – folytatta a férfi. – Ilyenkor sokan kapnak ajándékot. Te ma nem ajándékcsomagot kapsz… hanem vissza azt, ami már a tiéd. A hitedet magadban.

Éva lehunyta a szemét. A könnyei hangtalanul csordultak végig az arcán.

– Miért törődik velem? – kérdezte.

– Mert egyszer valaki velem is törődött, és tudom, hogy elég egyetlen hívás ahhoz, hogy valaki újra higgyen önmagában.

A jelek nem mindig csillagokban érkeznek. Néha csak csörögnek.

A vonal csendbe halt. Nem volt búcsú. Nem volt elköszönés.

Mintha a hívás célja beteljesült volna.

Éva lassan letette a kagylót.

A tekintete a dobozra siklott. A keze megremegett, amikor felemelte a tetejét.

A festékek illata úgy terítette be a levegőt, mint a régen ismert otthonosság.

Egyetlen vásznat vett elő. Nem tervezett semmit. Nem gondolkodott.

Csak az érzést követte, ami szenteste érkezett.

Abban a pillanatban, ahogy az ecset végigszaladt a fehér felületen, már tudta:

Nem az számít, ki volt a férfi — ember vagy angyal.

Hanem az, hogy a hívás megtörtént.

Attól az estétől kezdve minden karácsonykor gyújtott egy gyertyát, odatette a telefon mellé, és halkan csak annyit mondott:

– Köszönöm, hogy hívtál.

Vannak ajándékok, amelyeket nem bontani kell — hanem fogadni.

Engedd

Engedd, hogy válladra hajtsam fáradt fejem,

ahol a világ zaját végre elfeledem.

Engedd, hogy csókom puhán arcodra simuljon,

s szíved dobbanása bennem visszhangra találjon.

Engedd, hogy illatod bőrömben megmaradjon,

kísérjen minden hajnalon és minden alkonyon.

Mert te vagy a levegő — a láthatatlan éltető,

nélküled a lét csak árnyék, néma, színtelen idő.

Ha egyszer távol lennél, még akkor is éreznélek,

mert a lelked ott marad bennem — csendben, mélyen.

Nem kérek mást az élettől, csak egy percet,

amikor megint hozzád bújhatok…

és szívemet tieddel összefonhatom.

Szeretett Magyar Nyelv

Magyar nyelven szólal meg az ajkam,

a lélek mi bennem él,

mint mély forrás, mely réteken át

tiszta, ősi dalt zenél.

A magyar szó: kincs,

szívben érő aranykalász,

melyet őseim szíve hagyott rám,

s ma is bennem sarjad tovább.

Hangja puha, mégis erős,

mint a szél, ha végigsimít a fákon;

minden szóban ott rezeg

a múlt, a jelen, a szavak iránti szeretet.

A magyar nyelv bennem otthon,

hazám illata és évszaka,

egy nyíló szó, melyben benne van

a csend, az ima, a szívem szava.

És amikor ajkam megszólal,

látom: e Föld emlékezik.

A lélek, mi bennem él,

a magyar szavakkal rezdül és remél.

S adom tovább, versben, alkotásban,

mint fák között futó hajnalfény,

mert minden magyar szó egy szikra,

mely bennem él, s már nem csak az enyém.

Továbbadom annak, aki hallja,

szívéből visszacsendül a szó,

mert a nyelvünk élő fáklya,

öröklött, ragyogó.

S adom tovább dallamát,

a rezgést, mely mélyen átölel,

hogy a magyar szó ne vesszen el,

másokban is éljen, ébredjen fel.

Mert aki magyarul szól,

fényes örökséget hord magában,

és én annyit teszek:

lelkemből szavakat, verseket teremtek.

A semmi lélegzete

Semmi, s benne minden él,

a lét határán rezzen a szél.

Van is, nincs is, álma mély,

az értelem is semmi még.

Levél nélküli fák alatt

a csend a szívben megmarad.

Üresség zúg, a zaj kitár,

s a fény a semmiből kiált.

Talán te vagy, talán én,

egy sóhaj ring a semmi mélyén.

Talán mi, ők – mind összeér,

az egység bennünk visszatér.

Nulla, kezdet, vég s a Föld,

az univerzum lélegzik,

minden lélegzet újra hív,

s a semmi a végtelenben

új Arcot ölt.

Maja és én Positanóban

A gép kerekei finoman koppantak a nápolyi kifutón, és Maja izgatottan szorította a karom.

– Anya… most tényleg itt vagyunk! – csillant fel a szeme.

– Igen, innen már a tenger vár ránk – mosolyogtam.

A reptér ajtaja kitárult, és az első meleg olasz szél úgy csapott meg minket, mintha már az érkezésünk pillanatában tudná, hogy ez a nyár fontos lesz számunkra. A transzferbusz kanyargott a hegyek között; citromligetek, kőházak és zöld dombok suhantak el mellettünk. Maja az ablakhoz tapadt.

Aztán egy éles kanyar után felbukkant Positano. Színes házak kapaszkodtak egymás fölé a hegyoldalon, mint egy egymásra rakott meseváros. Lent a tenger mélykék volt, olyan nagy és tiszta.

– Anya… ez gyönyörű – súgta Maja. – Sokkal szebb, mint hittem.

– Tudtam, hogy imádni fogod – feleltem.

A szállásunk teraszáról a teljes tenger látszott. Maja kilépett, két kezét a korlátra tette, és mélyet lélegzett.

– Olyan, mint egy álom! – mondta meghatódva.

Az első este lementünk a partra. A homok meleg volt, a szél könnyű, mint egy nyári simogatás. A házak fényei a hegyoldalon úgy szikráztak, mintha a város csillagmezővé változott volna.

– Nézd, anya! – mutatott Maja a magasba. – Mintha az ég fordítva nőtt volna bele a hegybe.

Mosolyogtam. Positano tényleg így hat az emberre.

Egy étterem előtt egy fiatal pincér ránk nézett.

– Buonasera! Due angeli per la cena?

Maja felnevetett.

– Azt mondta, angyalok vagyunk!

– Nem téved nagyot – súgtam neki mosolyogva.

A teraszon pizzát ettünk, hideg limonatát ittunk. Maja rám nézett:

– Anya… én itt boldog vagyok.

Átöleltem.

– Én is. Egy álom vált valóra mindkettőnknek. Egy közös nyaralás.

A következő nap estéjén egy kisebb, hangulatos térre sétáltunk fel. A levegőben pizzatészta és citromkrém illata kavargott. A kőlépcsőkön emberek ültek, gyerekek kacagtak, és a hegyoldal visszhangozta a zenét.

Egy idős hegedűs játszott. A dallam lassú, fátyolos, mintha a levegő is megpuhult volna tőle. Maja közelebb húzott.

– Anya, menjünk oda.

A zenész felnézett, elmosolyodott, majd játékosan Majára bökött:

– Piccola stella… kipróbálod?

Maja hirtelen meghökkent.

– Anya… én ezt nem…

– Ahogy érzed – biztattam.

A férfi a kezébe adta a hegedűt. Az első hang bizonytalan volt, de tiszta. A tér elcsendesedett. A zenész mögé lépett, finoman irányította a kezét, és hamarosan a dallam újra megszületett – immár két ember szívéből.

Amikor befejezték, a tér megtapsolta őket. Maja arca ragyogott.

– Anya… ez életem egyik legszebb pillanata volt.

– Positano megajándékozott minket – mondtam, és átöleltem.

– Veled együtt engem is – felelte halkan.

A nyaralás utolsó estéjén visszamentünk a partra. A víz lágyan világított, a csillagok sűrűn borultak ránk, a házak fényei pedig úgy ragyogtak a sziklákon, mintha a város gyertyákból épült volna.

– Szerinted visszajövünk ide? – kérdezte Maja.

– Egészen biztosan – feleltem. – Ez a nyár nem múlt el. Csak vár ránk.

Maja a tengerre nézett, és halkan mondta:

– Akkor majd itt találkozunk vele újra.

A tenger pedig olyan ütemben csapott a partra, mintha igent mondott volna.

Szív illata

Szeretem, ahogy az illat körbevesz,

nem kívülről, hanem belőlem indul,

mint suttogó fény a mellkas mögött,

lassan, puhán, hangtalanul nyílva.

Rózsa – mély, bársonyos melegség,

egy halk titok, ami a bőrön marad.

Jázmin – könnyű, fénylő lebegés,

a hajnal első, észrevétlen lélegzete.

Akác – édes, lusta délutáni béke,

régi biztonság, amit nem kell kimondani.

Levendula – száraz, tiszta csend,

ahogy a gondolat egyszer csak lenyugszik.

A szantál melege mélyen él,

nem illat, hanem puha tűz,

a lélek hátsó, csendes szobájában.

És amikor lélegzem,

nem az orrom emlékszik,

hanem én egészben:

a bőröm, a mellkasom,

mindenem — egészen.

Az illat több.

Mindennél több.

Az az otthon,

amit nem házban,

nem kertben, nem mezőn találunk meg —

hanem a mellkas mögött,

a szívben.

Mert minden ember szívének

van egy saját illata —

és azt érezni lehet.

Fehér köd

Fehér köd ül a tájon,

nem mond semmit, mégis beszél.

Mintha egy halk emlék sétálna

a fák között — törékeny, szépséggel.

Nem rejt el, csak elringat,

mint kendő, mely vállra hull.

Lassú, puha megmaradás,

ahol minden mozdulat halkul.

A pad is vár — nem kérdez.

A fa is áll — nem dönt helyetted.

Most minden

csak csendben akar lenni veled.

A köd nem zár el:

inkább beljebb visz.

Ahova a szó már nem ér el,

csak a szív — hangtalanul,

egyetlen röpke pillanatig.

Puha tér

Lágyul az este,

álommá a csend,

könnyű a lélegzet,

minden jelen.

Nem kell a szó már,

nem kell a fény,

elringat hangtalanul

a puha tér.

Finoman lassul,

szelíd a fény,

semmi nem kér most,

mindent

megért.

Arc története

Volt egyszer egy arc,

amely nem a jelenből született,

hanem rétegekből:

megélt életekből,

eltemetett hangokból,

megőrzött sóhajokból.

A bőrödön nem ráncok futnak,

hanem mondatok,

távoli tengerpartok átmosott homokírásai,

ahol régen álltál mezítláb,

ahol valaki egyszer a nevedet mondta,

és te megfordultál.

A szemhéjad alatt

csillagok tanúskodnak arról,

hányszor törted össze a szívedet

csendben.

Mert nem volt kinek odaadni a történetet,

aki nem félt volna

a mélységtől, ami te vagy.

De most…

Most újra olvasod magad.

Nem félsz.

Nem húzol vonalat a mondatokra.

Nem akarod elrejteni,

mit hordozol.

Mert tudod már:

a szavak nem sebek,

hanem fények,

amik még nem találtak haza.

És lassan,

ahogy lélegzel,

a régi mondatok elcsitulnak,

a betűk visszasimulnak a csontjaidhoz,

és a bőröd tiszta lesz,

mint a hajnal első perce.

Ami megmarad:

az nem fájdalom.

Az:

igazság.