Fény szavakban

Életem az írás –

mint szomjas földnek az éltető víz,

szavaim gyökérként kapaszkodnak,

s lombként nyúlnak a fény felé.

Ha írok, szárnyam nő,

csodás világokat járok,

hol a csend is dalol,

és a fény szavakban ölt testet.

Minden betűmben ott vagyok,

szívem dobbanása rejlik bennük,

s mikor papírra hullnak,

tiszta forrásként fakadnak a sorok.

Kis csillagokat hagyok az éjszakában,

apró fényeket a verseim ölén –

hadd vezessenek másokat is,

hadd legyenek híd a szívek között.

Írásom az öröklét lehelete,

szelíd vallomás és lángoló igazság,

s míg szavaim utat találnak,

én magam is hazatalálok bennük.

Éji ölelés

Csukd le szemed, csend borít mindent körül,

a világ elcsendesül, a szív halkan örül.

Angyal simítja arcod, mint anyai kéz,

s a lélek békésen nyugszik az éj lágy mezején.

Lelkünk összeér

A szívemen lakat csillog,

ősi titkok őre rég,

de egy érzés, mint halk dallam,

szelíden nyitotta szét.

Lakat voltam, zár és őrség,

te voltál a kulcs nekem,

s a bezárt, sötét világban

fény gyúlt benn a lelkemen.

Érzés szőtte át az éjjet,

válladra hajtom fejem,

s minden dobbanás mesél most:

csak szeress — ennyit jelent.

A szívem nem játékszer,

kincs, mit hegek díszítenek,

s amikor a tiédhez ér,

együtt lüktet — veled, velem.

Csak csendben ülj ide mellém,

hallgassuk a szívverést,

ahogy lelkünk összeér,

s szavak nélkül beszél.

A tudás kertje

Az iskola kapuja, mint hajnalnyíló rózsa,

s benne a napfény ölelésre vár.

Gyermekek – tiszta lelkek,

kik szomjasan isszák a mindenséget,

s szemükben ezer új csillag ragyog.

A tanár – fényhíd az úton,

szelíd Nap, ki derűt és tudást ad,

szavai, mint harmat az ébredő fűszálon,

szemében bölcsesség tüze ég,

kezében kulcs: az értelem aranykapuja.

Képesség – rejtett forrás a szív mélyén,

figyelem – madárdal a reggel tiszta csendjén,

szeretet – fa, mely oltalmat ad,

tisztelet – gyökér, mi erősen tart.

Így lesz a tanulás örök kert,

hol minden szó új hajtásként sarjad,

s amit ma gyűjtenek szívükbe,

holnap az emberiség kincsévé válhat.

A gyermek, ki ma még apró virág,

holnap már erdők fénylő lombja,

s általa nő tovább a világ,

s az emberiség jövője dalra fakad.

Kristályforrás

Az éj sötétje fölött szálltam,

csillagok súgták az isteni bölcsességet.

Minden homály lágyan engedett,

mint kapu, melyet fény tár ki.

Nem féltem – szárnyaim vezettek,

ölelte hátam az égbolt.

Egy fény-ösvény tárult ki lassan,

s bennem minden megnyugodott.

Elém ragyogott a tiszta otthon,

helyet találtam benne.

Ott volt a forrás, kristályvízben,

melyben öröklét tükrözte fényét.

Én ittam belőle, nem szomjra,

hanem hogy lelkem felragyogjon.

Így értettem meg: az út örök,

s a fény kísér, bárhol is járok.

A szív eltemet

A lány szeme könyörgőn tapadt a férfira.

– Mondd meg… miért? Miért mész el? – kérdezte, hangja reszketett.

A férfi egy pillanatra lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy küzd a csenddel, de amikor megszólalt, a mondat olyan volt, mint egy penge, amely mindent szétvág:

– Mert találtam valakit, aki jobb és több, mint te.

A lány szíve egyetlen ütemet vert, aztán mintha megszűnt volna létezni. A szavak nem hagytak helyet sem kérdésnek, sem mentségnek. Elég volt ez az egy mondat ahhoz, hogy minden ígéret, minden érintés, minden közös emlék porrá váljon.

Megremegett, de nem sírt. Nem adott a férfinak könnyet, nem adott hangot a fájdalomnak. Csak állt mozdulatlanul, miközben ő felvette a kabátját, és kinyitotta az ajtót. A zár tompa kattanása olyan volt, mint egy végítélet: pecsét a történetük végén.

A lány lassan az ablakhoz lépett. Nézte a távolodó alakot, amíg a köd el nem nyelte. Tenyerét az üveghez simította, de az hideg maradt – akárcsak az a mondat amit mondott neki, örökre beleégett a lelkébe.

Végül amikor a csend rázárult a szobára, megszületett benne a gondolat, amely úgy mart, mint a méreg:

A csalódás: amikor a szív eltemeti azt, ami még élni akar.

Égi háború

Az ég sötét vászna reszket,

Villámok cikáznak, fénylő kardként.

Dörgés dübörög, mint harci dobok hangja,

A szél üvölt, a felhők rohamoznak.

Minden csapás feszültséggel telik,

Mint parázsló szikrák az égi csatában.

A fény villódzik, a sötét hullámzik,

A természet ereje nem kér bocsánatot.

A harag elül, csend lassan születik,

Villám nyoma szikrázik a lélekben.

Égi háború végre elcsitul,

Sötét és fény szívünkben táncol, lobog.

Titkos utazás

Könyv a kezemben, és hirtelen

minden ajtó kinyílik.

Új világok rebbennek a lapok között,

titkok suttognak, fények táncolnak,

és a képzeletem útra kel.

Minden szó egy sziget,

ahol a lélek pihen,

ahol az idő megáll,

ahol minden történet otthont ad.

Olvasni annyi, mint szárnyalni a csillagok között,

érezni más szívek dobbanását,

érezni a szeretet melegét minden sorban,

és hagyni, hogy a tudás lágy aranyfényként öleljen át.

Az olvasás: titkos utazás,

hol semmi sem szab határt,

hol a képzelet minden gátat lebont,

és minden pillanat végtelenül él.

Aki olvas, szárnyra kel a képzeletben,

átél pillanatokat, melyeket a valóság nem adhat,

és lehet az, aki csak lenni akar –

mert a könyvben szabadságra lel.

Anyai csend

Mit tehetsz, ha fáj?

Ha nem értékelnek anyaként, csak elvárnak.

Ha nem látnak, csupán követelnek,

fogalmuk sincs, mit cselekszenek.

Csendben hallgatod őket,

nyújtott kezed, szíved-lelked.

Nem vársz semmit, csak hogy szeressenek,

hogy néha egy jó szót ejtsenek.

Cserébe a szavaikkal marnak,

te pedig csak hallgatsz.

Elfordulsz, és potyog a könnyed…

Elfutnál, mert az lenne a legkönnyebb.

De anyai szíved megbocsát.

Látod, a bölcsesség tőlük messze áll.

Talán majd, ha nem leszel,

ölelnének, soha el nem engednének.

Majd akkor lehet feleszmélnek,

hogy anyai szereteted nélkül milyen nehéz az élet.

De már késő lesz, hisz az élet rövid,

a test elporlik,

az anyai ölelés többé nem létezik.

Oltalom angyala

Ha könnyeid az éjben csendben potyognak,

Az angyalok akkor is mindig ott vannak.

Oltalmaznak, lágyan, szelíden védenek,

Ha mindezt te nem is érzed, ők akkor is szeretnek.

Árasztják rád fényük tiszta ragyogását,

Szárnyukkal átölelve, figyelmesen őriznek.

Suttogják halkan a tiszta, szent szavakat:

Nyisd ki a szíved, s az majd utat mutat.

Ha éj borul rád, s álmod vigyázza csend,

Halkan kísérnek, csendesen vezetnek.

Fényük, mint hajnal, ha sötétben jársz,

Reménnyel vezet, hogy mindig hazatalálj.

Ha utad homály fedi, s félelem kísér,

Az oltalom szárnya mindig hazakísér.

S mikor szíved újra bátran dobban,

Angyalok mosolyognak rád boldogan.

Az angyal ölelése /Igaz történet. /

Volt idő, amikor a sötétség olyan sűrűn vett körül, hogy egyetlen pici fényt sem láttam benne. Úgy éreztem, mintha elnyelt volna egy hideg, hangtalan éjszaka, amelyben nem maradt más, csak a fájdalom és a magány. Fiatal anya voltam, három apró gyermek édesanyja, s mégis egyedül álltam, támasz és megértő szó nélkül.

Az éjszakák csendjében térdre hullva imádkoztam. Könnyek között, reszkető szívvel könyörögtem útmutatásért, kapaszkodóért, hogy legyen erőm másnap is felkelni, mosolyogni, ölelni a gyermekeimet.

És akkor, egy ilyen könnyekkel telt imádság közben történt. A szívem körül hirtelen finom melegség bontakozott ki. Mintha láthatatlan szárnyak hajoltak volna fölém, s mintha egy fényfonat lágyan körülölelt volna. A sötétségben először éreztem, hogy a remény mégis él.

Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Az angyal. Sugárzó szeretete átjárta a lelkemet, és megértette velem, hogy sosem vagyok egyedül. Az imám meghallgatásra talált, s választ kaptam nem szavakban, hanem a szeretet érintésében.

Könnyeim tovább hullottak, de most már nem a kétségbeesésből, hanem a hála tiszta forrásából. Tudtam, hogy aki egyszer megérezte az angyal ölelését, annak szívében örökre ott marad a fény.

Mert az angyalok mindig velünk vannak. Csendben, láthatatlanul, s mégis annyira közel, hogy a szívünkben bármikor megérezzük őket.

Aznap éjjel, amikor letöröltem könnyeimet, óvatosan betekintettem a gyermekeim szobájába. Ott aludtak békésen, édesen. A félhomályban meg mertem esküdni, hogy szárnyak suhogását hallom, s a szobát betöltő csendben ott állt velünk a fény őrzője. Tudtam, nem csak engem, hanem őket is vigyázza.

Álomölelés

Magányosan mit tehetek?

Megálmodom a szépeket,

mint holdfény csókolja a tavat,

s a csendben fényruhát ad.

Ha fáj és szomorú a lelkem,

elképzelem a boldog percet.

Mint napsugár az esőcseppet,

melegséggel tölti meg szívemet.

Ha ölelésre vágyom nagyon,

álmodozom, s magam átkarolom,

mint a fa óvón, gyengén, lágyan,

s ágaival vigaszt nyújt a vágyban.

Álmodozom – ezt senki el nem veszi,

titkos kertem a fény magját rejti.

Talán az Univerzum is meghallja

szívem halk énekét.

S eljön a perc, mikor testet ölt az álom,

valóság lesz minden, mire vágyom.

Nem csupán emlék, nem csupán árny,

hanem ragyogó, élő valóság.

Az ősz első fénye

Elmúlt egy nyár,

túl forró volt már,

izzó parazsat lehelt

a Nap a tájra,

de a hajnalok –

mint titkos menedékek –

halk szellőben fürösztöttek.

Tücskök hegedűje kísérte

a virágok mézillatú sóhaját,

s a csillagok tánca,

a Hold fátylas,

titokzatos ragyogása

nyugtatott,

mikor a nappal perzselt.

Most itt vagy, szeptember,

az ősz első szívdobbanása,

színes elmúlás

és csendes elengedés

gyönyörű, szelíd arca.

Esőillattal jössz,

lágy cseppekkel fested

az ébredő földet,

s falevelek táncolnak a szélben,

mintha mindegyik

egy búcsúzó üzenet volna a nyártól –

a fák színes levelei

még egyszer felnevetnek,

mielőtt az álomba merülnek.

Szeretem ezt a békét,

e lassú, aranyló leheletet,

mikor minden pihenni készül,

mikor a világ halkan mondja:

Köszönöm, hogy voltál, nyár –

de most jöjj, szeptember,

színezd át a lelkemet

csendben, szelíd fényekkel.

Lyra és a fény köve

Egy apró völgyben élt Lyra, aki minden reggel a patakhoz sétált, hogy hallja a víz titkos dallamait. Egy nap egy fénylő kövecskét talált, ami melegséget árasztott. A kövecske vezette őt egy eldugott tisztásra, ahol a szél simogatta, és egy aranyló könyvet talált, tele történetekkel, amelyekben a bánat mindig gyengéd örömbe fordult.

Lyra rájött, hogy a kövecske emlékezteti: még a nehéz pillanatokban is van egy hely a szívnek, ahol nyugodtan pihenhet. Ahogy a patak partján ült, hallgatta a víz csobogását, és lassan érezte, hogy a fájdalom elcsendesül, mintha a természet ölelte volna át.

Saját hajnalom

A köd még mélyen aludt a fák között, mikor megérkeztem a régi hídhoz. Mindig itt találtam meg a hajnal első szavait, de ma… ma valami más vibrált a levegőben. Szívem gyorsabban vert, miközben a lábam automatikusan a híd felé indult.

– Mit rejtesz ma nekem?– suttogtam a hajnali fénynek, és közben éreztem, hogy a hangom mintha a saját bizonytalanságaimat is simogatná.

A szél lágyan válaszolt, nem szavakkal, hanem illattal – a jázmin és a harmat illata keveredett a szélben, mintha emlékeztetne: az út előtted tiszta, csak merj rá lépni. Éreztem, hogy minden lépésem magamból fakad, minden mozdulatom saját döntésem.

Ráléptem a hídra, szívemben egyszerre volt félelem és várakozás. Ahogy a túloldalon felnéztem, ott állt valaki. Nem szólt, csak mosolygott. És abban a pillanatban, a tekintetében, láttam mindent, amit kerestem – a válaszokat, a csendet, a békét, és önmagam egy darabját, amelyet oly régóta kerestem.

A hajnal lassan nappallá vált, de az érzés – hogy megtaláltam – örökre velem maradt. Éreztem, hogy a fény nemcsak kívül, hanem belül is megérintett, és innentől minden lélegzetvételben ott él az a csendes, biztos tudás: én vagyok a saját hajnalom.

Árnyék és csoda

Az édesanya este a konyhában főzte a tejbegrízt. A lábasból finom gőz szállt fel, a sarokban álló biciklipumpa pedig hirtelen megmozdult mintha életre kelt volna.

A kisbaba türelmesen ült az etetőszékben, amikor a pumpa koppanása megtörte a csendet. Egy sötét árnyék hömpölygött be a konyhába, és a levegő hideggé vált. A kisbaba sírni kezdett, az édesanya összerezzent.

Ekkor a pumpa fényes angyallá változott, ragyogó testét aranyló fény ölelte körül. Szárnyaival elűzte az árnyat, minden sötét sarokban csillagok kezdtek el pislákolni, és melegséget árasztottak. A családot átölelte, majd lassan eltűnt a fény, de a konyhában továbbra is ott ragyogott a szeretet.

Őszi séta

Fúj a szél, tisztít,

táncolnak szívembe falevelek –

suttogó üzenetek a levegőben.

A Nap színe halványul,

aranyhíd húzódik az Ég és a Föld között.

Sétálok,

melege lágyan ölel,

mint emlékek selymes szárnyai,

simogat – bársonyos, kellemes.

Eszembe jut:

gyermekként ősszel sétáltam,

a Föld illata és az avar suttogása

mesélte az erdő rejtett kincseit.

Gondtalan, őszinte, tiszta voltam –

a fák lombjai, mint régi barátok,

mosolyogtak rám a szél táncában.

Faleveleket gyűjtöttem,

könyvekben préseltem –

mindegyik apró csoda volt,

illatuk a Föld és a fák emlékeinek hordozója.

Boldog voltam, ha egy gyönyörűt találtam,

mint aki a Földtől ajándékot kapott,

és a szívem fénylő csillaggá változott.

Ennyi is elég volt –

egy falevél,

hogy öröm legyen bennem.

Jó érzés felidézni a gyermeki létet,

mely ártatlan, őszinte,

mint az erdő rejtett kincsei,

mint a természet ölelő karjai.

Beomlott szentély

Vannak napok

Melyek oly nehezek,

mintha kövek zúdulnának rám

emlékeim hegyeiről.

Fáj a test, lüktet a fájdalom,

mint rozsdás harang kongása,

s én kint ülök a sötét éjben,

hol tücskök apró lantokon zenélnek.

Várok, hogy könnyebb legyen,

könnyeim, mint harmatcseppek,

lassan felszáradnak a hajnal szélén.

Talán álomra hajthatom fejem,

hol csillagokból szőtt takaró

ringatja fáradt lelkem.

Ez az egyedüli csendes szenvedés,

mit az évek sora reám mért.

A test a templomom,

mely sajnos sok év alatt beomlott,

mint kőből rakott szentély,

melyet az idő erdői benőttek.

Gyógyítani lassan tudom,

egyedül nehéz a dolgom.

Az éj leple alatt testemnek suttogom:

„Gyógyulj, mert szeretlek nagyon,

s talán egyszer újra felépítelek

a hajnal fényeiből.”

Árnyék és fény

A faluban azt suttogták, hogy ha egyszer a Hold teljesen az árnyék mögé kerül, valami végérvényesen megváltozik. Nem a világban – hanem bennünk.

Aznap éjjel az emberek a dombtetőn gyűltek össze, a levegő vibrált a feszültségtől. A Hold lassan vörösbe fordult, mintha vért sírna. A gyerekek sírtak, az öregek imádkoztak, de Anna csak némán állt, a szívében egyetlen gondolattal:

– Ha tényleg eljön a vég, bárcsak még egyszer láthatnám őt a Hold fényénél.

És akkor, a sötétség közepén – ott állt előtte. Az a férfi, akit évekkel korábban elveszített. A szerelme. Nem álom volt, nem látomás: érezte a jelenlétét, a tekintetét, a mosolyt, amit soha nem tudott elfelejteni. A Hold vörös fénye alatt minden valóságosnak tűnt.

– Anna szerelmem! Nem maradhatok – suttogta a férfi. – Csak amíg a Hold újra felragyog.

– Annyira hiányzol! Megszakad a szívem! – mondta izgatottan Anna.

– Tudom! De legalább utoljára láthatjuk egymást. Szeretlek! – súgta oda Annának.

Anna térdre rogyott, és zokogva kapaszkodott volna belé, de nem érhetett hozzá. Csak a szemeik találkoztak, csak a lelkük érintkezett egyetlen, lopott pillanatra. A Hold árnyéka köréjük vonta a világot, mintha az egész univerzum figyelné ezt az örök búcsút.

Aztán a Hold fénye lassan visszatért. Az árnyék hátrált, a vörös szín halványodott, és vele együtt a férfi alakja is elenyészett. Mintha soha ott sem lett volna.

Anna egyedül maradt a csillagok alatt, könnyekkel az arcán. A többiek örültek, hogy véget ért a fogyatkozás. Ő viszont tudta: elveszítette másodszor is. És ez a második veszteség fájdalmasabb volt, mint az első, mert soha többet nem láthatja.

Mert a Hold árnyéka nem csak elnyeli a fényt – elrabolhatja azt, amiért a szívünk a legerősebben dobog.

Nyárbúcsú

Búcsúzik a nyár,

a Nap fénye lágy arannyal simítja a kertet,

míg a reggel hűvös lehelete

selymesen érintve üdvözöl.

A fák levelei lassan színt váltanak,

mintha álmaikat festenék

aranyba, vörösbe,

sárgába, mint a mesébe.

A gesztenyék koppanva hullnak,

mint apró titkok,

melyeket az ősz

a földnek halkan suttog.

Nyár és ősz együtt jár,

mint ölelkező testvérek,

kis időt töltenek még együtt,

hogy megosszák a fényt,

a színeket, az illatot,

s a nyár és az ősz utoljára

egyszerre újra felragyog.

A természet lenyűgöző ereje

most bennünk rezeg,

ahogy nézzük:

a mindennapok is így változnak –

árnyból fénybe,

nyárból őszbe,

búcsúból születik a jövő szépsége.