Aurora Amelia Joplin írónő verseit, novelláit, olvashatja a kedves olvasó. A veresekben a lélek és szeretet összefonódik, az írásokban az önszeretetről, önismeretről, egy jobb élet elérésről kaphat leírást, amelyek a szerző saját tapasztalataiból íródtak és jelenleg is íródnak.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése
2026. március 1., vasárnap
Érett oltalom
A könny bennem eső, tisztára mos mindent,
sója a szívemnek lassan rendet teremt.
Nem számvetés ez, áthaladás velem,
csak fény marad ott, ahol fájdalom pihent.
Maszkok peregnek, mint málló vakolat,
egy arc marad végül, csupaszon, igaz.
A csend ilyenkor hangosabban szól,
mint száz kimondott, üres mondat.
Megállok egy belső, szilárd határnál,
figyelem, ki mit tesz, mit mond magáról.
A tett az iránytű, nem csal meg,
többet mond hangzatos szótól.
Adtam, hittem, és tanultam közben,
Talán sokat tettem?
Most távolság őriz, mint tiszta ösvény,
nem fal – érett oltalom.
Az ihlet bennem él
Az ihlet hozzám gyalog érkezik, utcazajon, csöndeken, félrenézett pillanatokon át. Ott van a kávé gőzében, a bőr emlékezetében, egy mondatban, amit valaki soha ki sem mondott, és abban is, amit én csendben végighordoztam.
Engem a világ érint meg. Egy lehulló levél, egy rosszul sikerült nap, a testem bölcs válasza, amikor figyelek rá, és a szívem türelme, amikor vár. Az ihlet nálam jelenlét – megérkezik, amikor élek.
Írok, mert átfut rajtam az élet, mert minden élmény kaput talál bennem. Mert a fájdalom is tud szépen beszélni, és az öröm is képes halk maradni. Én abból teremtek, ami van, és attól válik többé.
Az ihlet én magam vagyok. Ahogy lépek, ahogy látok, ahogy maradok. Ahogy hagyom, hogy a világ belém írja magát, és én visszaírom őt – szelíden, igazul, emberi hangon.
Nyári eső
Meleg cseppek érkeznek,
a levegő fellélegzik,
a színek mélyebbre húzódnak.
Föld és levél illata felszáll,
aszfalt párája keveredik a zölddel,
a zaj lassan elhalkul.
A víz a bőrön lassan utat talál,
ruhán, tenyéren,
apró rezdülésekben
születik meg az érzet.
A pillanat megáll
egy lélegzetre.
Csak úgy…
Néha meg kell állni
csak úgy magunkba szállni,
belerepülni a saját szívünkbe.
Néha mély levegőt kell venni,
a természetben elmerülni,
meglátni azt, ami kincset ér,
a Teremtő gyönyörű festményét.
Néha le kell vetni a cipőt,
mezítláb a földhöz érni,
Földanyát magunkba szívni.
Rózsaillatú szerelem
A kert reggeli fényben ébredt. A rózsák szirmai harmattól nehezek voltak, illatuk betöltötte a levegőt. A fű még hűvös volt a léptek alatt, a föld puhán engedett, ahol keskeny gyalogösvény vezetett a bokrok között. A kert csendje megőrizte az éjszaka nyugalmát, csak a levelek rezdülése és a madarak halk hangja kísérte a sétát.
Amália kisasszony halvány rózsaszín ruhát viselt. Dereka karcsún rajzolódott ki a selyemöv alatt, ujjait finom csipke fedte. Haját magasra emelt paróka tartotta, gondosan formázva, apró virágdísszel ékesítve. Arcán frissesség és derű ült. Napernyőt tartott, lassan forgatta, ahogy lépdelt a rózsák között, óvva bőrét a nap melegétől.
A kert túlsó oldalán egy úr közeledett. Tartása egyenes volt, mozdulatai kimértek. Sötétkék bársonykabátot viselt, aranyszálas díszítéssel. Fején fehérre púderezett paróka ült, kezében díszes sétapálcát tartott. A pálca bronzgombján rózsa volt faragva, aprólékos, gondos munkával.
Márton úr megállt Amália előtt, és enyhén meghajolt.
– Szép a kert ma, Amália kisasszony – mondta halkan. – A legszebb egy sétára Önnel.
Amália elmosolyodott, és ránézett.
– A kert mindig szép, csodálatos – válaszolta nyugodt hangon.
Egymás mellett indultak el a füves ösvényen. A fű szárai hajladoztak a ruhák szegélye alatt, a föld illata összekeveredett a rózsák és a levendula illatával. Márton úr olykor a sétapálcára támaszkodott, Amália ruhája lágy mozdulattal követte lépteit. A napernyő árnyéka finoman simult az arcára.
Beszélgetésük csendes és természetes volt. Szó esett zenéről, kertben tartott ünnepekről, egy régi estéről, amikor először pillantották meg egymást. A szavak lassan hagyták el ajkaikat.
Egy nagy rózsabokor mellett megálltak. Márton úr lehajolt, és egy frissen nyílt, gyönyörű virágot választott. Amália felé nyújtotta, figyelmes mozdulattal.
Amália elfogadta a rózsát. Ujjaik összeértek, és a pillanat megállt köztük. Márton úr közelebb lépett, Amália kissé megemelte az arcát. Tekintetük találkozott.
A csók puha volt és édes. Rövid, mégis teljes. Benne volt a rózsák illata, a fű érintése, a reggeli fény melege. Amikor elváltak, mosoly ült az arcukon. Tudták, hogy ez a találkozás a jövőben folytatódni fog.
A rózsakert emlékezett erre a napra. A ruhák suhogására, a sétapálca fényére, a napernyő ívére, és arra a csókra, amely a föld és a virágok között született meg.
Színekből szőtt nő
Színekből szőtt nő áll a fényben,
hallgat a semmi peremén.
Sem kéz, sem emlék nem tartja őt,
a színek mégis csendesen.
Feje lehajtva – belső figyelem,
mint tó tükrén ringó hajó,
védelem és sebezhetőség
egy színruhában összeforró.
Rétegzett fény a bőr helyén,
időből szőtt energia,
ami fájt, sötétebb árnyalat,
ami öröm volt, tiszta fény.
Ma kék az út, holnap arany,
mégis ugyanaz a dallam él,
élő változás árad szét körülötte,
mint vízen lebegő fénylevélből.
Egy mosoly
Esik az eső, sötét szürkeségbe borult minden. A hangulatom is hasonló, mint az időjárás. Komor és szomorú. Nézem ezt a szürkeséget, és csak most észrevettem, hogy bennem is ott van ugyanez.
Pedig az eső csak esik. Nem akar rossz hangulatot okozni. A szél csak fúj. Ez a természete. És én? Ma érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Talán ez okozza. Most észrevettem, hogy ma minden közelebb jön hozzám. A hangok, a gondolatok, az érzések.
Ekkor megszólalok magamban.
– Itt vagy, szomorúság?
Kérdezem.
– Itt vagyok – válaszolja csendesen. – Ma hamarabb észrevettél.
– Igen – mondom neki. – Ma minden erősebb.
Lélegzem mélyen. Megállok egy pillanatra. Pihenek. Maradok csendben, történik valami egészen egyszerű: rámosolygok a szomorúságomra.
– Látlak tisztán – mondom neki. –
És ettől máris változik bennem valami. A kedvem nem lesz hirtelen vidám, csak könnyebb. Az érzéseim mozognak. Jönnek-mennek mindenfajta érzések. Ennyi az egész. Nem kell velük küzdeni, csak észre kell venni őket. Figyelni.
– Akkor most mi lesz velem? – kérdezi a szomorúság.
– Semmi különös – felelem. – Maradhatsz is, mehetsz is. Most csak észrevettem, hogy itt vagy. Legyél csendben, megférsz. Aludj.
Egy mosoly. Egy kedves gondolat önmagunknak. Mert a legfontosabb önmagunkat szeretni. Ez nem egoizmus. Ez egyszerű szeretet. Saját magunk szeretete.
Kint tovább esik az eső. A szél is fúj. Én itt vagyok. Jól vagyok, jelenlétben...
Csendes lépések
A talpad alatt érzed a nedves talajt.
Itt most megáll egy pillanatra minden.
A lépések kissé nehezek,
hoznak magukkal emléket, terhet,
napokat, amikor visszafordultál volna,
de mégis mentél tovább.
Menni kellett.
A fény a bokádnál rád tapadt,
mint a por, azoknak a helyeknek a nyoma,
ahol álltál remegve,
és nem történt baj.
A Föld örül veled,
ismeri a súlyt,
ismer téged,
minden lépésedben.
A járás közben lassan elcsitul,
ami volt, elmúlt.
Marad a test ritmusa,
a belső igen,
és a halk felismerés,
hogy ami megtörtént, úgy volt jó.
A Nő
A Nő reggeltől estig helytáll rendületlen,
anya, feleség, társ minden egyben.
Dolgozik, figyel, viszi a házat,
száz apró dolgot csendben elrendez.
Tanítja gyermekét szóra, csendre,
arra, mi fontos – jóra, rendre.
Érzékeny lelke mindent megérez,
ereje elfogy, de el nem ereszt.
Éjszaka sír, a Hold látja könnyeit,
virraszt gyermeke mellett.
Elfárad néha, türelme fogy,
de reggel újra ott áll, ahogy szokott.
Néha hisztis, mert nő,
de ölelésében a szeretete csak nő,
mely szívből fakad,
és soha, de soha ki nem apad.
Nem tananyag
Az évek során összegyűlő tapasztalat és bölcsesség átadható. Sok öröm, sok nehézség, sok újrakezdés, sok csendes felismerés sűrűsödik össze benne. Az élet minden területén van tanulnivaló, mégis van egy tudás, amely minden más fölé ér: a szeretet gyakorlata. A figyelem. Az, hogy a mindennapokban hogyan marad ember az ember, akkor is, amikor fáradt, amikor siet, amikor tele van a feje, és könnyebb volna elfordulni.
A lexikális tudás megszerezhető. Iskolában, könyvekből, tanfolyamokon, önállóan. Nyelvek, képletek, dátumok, szabályok – mind fontosak, mégis csak az elme területei. Az élet azonban nem vizsgafeladat. Az élet döntésekből, helyzetekből, kapcsolatokból áll. Abból, hogyan szól valaki a másikhoz. Hogyan kér elnézést. Hogyan vállalja a hibáját. Hogyan áll fel, amikor elbukik. Hogyan marad tisztességes és kedves akkor is, amikor volna ok a bezárkózásra.
A gyermek a legtöbbet abból tanulja, amit lát. Abból, ahogyan a felnőttek élnek. Abból, ahogyan reggel indul a nap, ahogyan a fáradtsághoz viszonyulnak, ahogyan egymásra néznek, ahogyan beszélnek, ahogyan vitatkoznak, ahogyan kibékülnek. Abból, hogyan reagálnak, amikor valami elromlik, amikor gond van, amikor fájdalom érkezik, amikor újra kell kezdeni. A gyermek figyel, és mindent magába szív: a hangsúlyt, a türelmet, a türelmetlenséget, a kedvességet, a csendet is. Ezekből rakja össze magának a világ rendjét: így kell élni.
Ezért a legnagyobb ajándék az idő. A figyelem. A sok beszélgetés. Az, amikor le lehet ülni egymás mellé. Amikor van tér kérdezni, és van türelem kivárni a választ. Amikor el lehet mondani, mi történt, és azt is, milyen érzés volt. Mert így tanulja meg a gyermek, hogy az érzésnek helye van, a hibának helye van, a kérdésnek helye van, és a szeretet tartás.
A generációk között a legértékesebb híd a minta. Az élő példa. Az, hogy a gyermek lássa, milyen a mindennapi szeretet: megköszönni, amit kapott, észrevenni a másik fáradtságát, segíteni szó nélkül is, bocsánatot kérni őszintén, kitartani, tisztelettel határt húzni, szembenézni a problémával, és közben embernek maradni.
Így látom, így érzem – ez a generáció tartása, alapja. Erre van szükség.
2026. február 20., péntek
Illatok pihennek
Meleg levegő simul a bőrömre, lágyan,
illat lép át rajtam, hangtalanul.
Virágpor időzik egy lélegzetig,
és a derű belül mosolyra hajol.
Hajszálamat simogatja a reggel lehelete,
egy érintés emléke lassan elold.
A testem tudja a lassú megnyugvást,
vállamon illatok pihennek.
Jelen vagyok, áttetszőn, mint a szellő,
ahogy a virágok szirmához ér.
A Föld megtart, az Ég átemel,
bennem minden finoman élő.
Ez most illatból és suttogásból áll,
lassan hullámzik, és összeér.
Légi és földi egy mozdulatban,
ölelésébe beleolvadok.
2026. február 19., csütörtök
A zöld csönd
Az erdő számomra hazatérés. Belépek, és átveszem a fák lassú lélegzetét, a ritmust, a Föld meleg súlya megtart és ellazít. A gyökerek történeteket hordoznak – régi lépéseket, elfelejtett neveket –, és amikor a talajhoz érek, érzem. A levelek között átszűrődő fény puha kézzel érinti az arcom, a madarak hangja összeköt eget és szívet, és én is csatlakozom. Itt minden él, figyel és befogad: a moha zöld csöndje, a fák kérgének érdes bölcsessége, a szél finom üzenetei. Az erdőben minden összetartozik, én is részévé válok a körforgásnak, ahol a jelen tiszta, a múlt békés, a jövő pedig fényben áll. Itt nyugalom, harmónia és tiszta szeretet van. Csak kapok az erdőtől mindent: energiát, szeretetet, és nem vár viszonzást. A Földön ez az egyetlen olyan hely, ahol nem elvenni akarnak, csak adni.
Nyírfák között
A nyírfák közt haladok, fény tapad léptemhez,
mintha az út figyelne, visszanézne rám csendesen.
A Föld alatt lassú dobbanás tanít új ütemet,
szívem hozzá igazítja minden lélegzetemet.
Lépésem üzenet, amit a csönd megért,
a levegő megtelik azzal, amit kimondani kész.
Megérint a levelek rezdülete.
Ahogy megyek, a világ bennem válik úttá,
nem visz sehová, mégis bennem lesz múlttá.
A végén már tudom: a táj csak tükör volt.
Bennem lassul az élet üteme.
Árnyék
Az árnyék bennem maradó bizonyosság,
testre vetült gondolat.
A fény halad elöl,
mögötte az ember marad.
Az árnyék a súly, amely formát kap,
időbe préselt jelenlét.
Hosszában mérhető az életem,
rövidülésében felismerem a határt.
Az árnyék addig létezik,
amíg én jelentést hordozok.
Amikor eltűnik mögülem,
a világ továbblendül nélkülem.
Leül az idő
Van egy pont a nap végén,
amikor a kéz már üres,
pedig egész nap
fogott valamit.
A test leülne,
mielőtt tovább kellene menni,
és nincs szüksége
több szóra.
Az idő leveszi
a cipőjét,
és nem néz körül.
2026. február 18., szerda
Néha /Megállás/
Holdfény pihen a tavon,
mint selyem a kézfejen,
a víz tükrében nyugszik az Ég,
lassú, áttetsző ütemben.
A jég alatt élet dereng,
finom, halk mozdulat,
mint amikor a szív már tudja,
hogy maradni szabad.
Ágak csöndje tartja az éjt,
karcsú, csöndes vonalak,
köztük a fény megpihen,
és mindent átalakít.
A pillanat könnyű és nyitott,
mint egy mély levegő,
ahol a létezés önmaga,
és néha meg kell állni,
hogy a fény utolérjen.
Ajándék
Az ajándék bennem mélyen égő fény,
csontjaim csöndjében lüktetőn remény,
nem tárgy, csak áradó, szelíd jelenlét,
mely benned is ébreszt egy alvó tüzet.
Mint föld alatt induló titkos patak,
mely kőszíven át is halkan utat tör,
nem kér jutalmat, nem vár érte semmit,
csak zölddé varázsolja a hallgatag hegyet.
Ha adok, nem fogyok, csak tágul az ég,
mint alkonyban mélyülő bíbor vidék,
mert ami bennem fény, benned is él –
és így lesz az ajándék örök, közös tér.
Csendben hátralépek
Szeretettel fordultam felé,
emberként álltam elé.
Nem fölényből, nem tanítani,
csak csendesen segíteni.
Nyújtottam a kezem – ő
eldobta.
S végül én lettem a rossz.
Jobb neki a saját fájdalmában,
nyalogatni sebeit magányában.
Az ismerős kín ölelő közeg,
a gyógyulás fénye vakító, idegen.
Fájt látnom, hogy szenved,
falak mögé zárta a szívét.
Mint egy sebzett állat a sűrű bozótban,
reszket a félhomályban,
fogát villantja, hogy távol tartsa a kezet,
mely gyógyítani jött – és szeret.
A szeretet veszély neki.
Mert vele jár a felelősség:
kilépni a szenvedésből,
és választani végre az életet – a fényt.
Fájdalmas látnom, hogy így marad,
de több lépést én már nem tehetek.
Ha zárt ajtók mögött őrzi önmagát,
csendben hátralépek – elengedem.
Homokszemek imája
A sivatag lélegzik, lassú, arany szívvel,
homokszemek imája száll az esti széllel.
Dűnék vállán alszik az idő súlya el,
minden ív egy titok, mely bennem ébred fel.
A szél ujjai átírják a homokot.
Eltűnő mondatok ezek, halk, ősi üzenetek.
A szemhatár peremén a Nap vérnarancs szíve,
mint belső lángom fénye – rejtve, mégis izzik.
Lépteim alatt a Föld emlékezni tanul,
minden szemcsében ott vagyok, ahogy a némaság rám simul.
A sivatag bennem is hullámzik, mint ima,
szél formálta testem, titkokat őrző vonala.
Aki messziről néz, csak dűnét, fényt lát,
de bennük dobban egy érzés, egy világ – az enyém.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)