Elizabet az ablaknál állt, tekintete a szürke, eső áztatta utcára meredt, ahol a vízcseppek lassan folytak le az üvegen, mintha könnyek lennének. Az utca kihaltnak tűnt, csak egy elázott macska osont a szemetesek között. A konyha csendje nyomasztóan körülölelte, és a falióra monoton ketyegése minden más zajt elnyomott, mintha az idő maga is megrekedt volna. Ujjai között egy porceláncsészét forgatott – az utolsó ajándékot, amit Tamástól kapott, még azokban a napokban, amikor a szeretetük őszintének tűnt.
Az ajtó csapódása kizökkentette gondolataiból. Tamás volt az, ahogy mindig: sietős léptek, hideg tekintet. Nem köszönt, csak ledobta a kabátját a kanapéra.
– Megint egész nap semmit nem csináltál? – kérdezte ridegen, miközben elővette a telefonját. – Legalább a vacsorát megfőzhetted volna.
Elizabet mély lélegzetet vett. A férfi szavai, mint mindig, most is sebeztek. „Szavaid, mint a kígyóméreg, gyorsan hatnak” – gondolta magában, miközben próbált higgadt maradni.
– Tamás, beszélnünk kell – mondta végül, hangja halk, mégis határozott volt.
Tamás felnézett, tekintetében bosszúság villant. – Már megint? Nem tudnád egyszerűen elfogadni, hogy ilyen vagyok?
Elizabet érezte, hogy a szívében valami megmozdul. Évek óta tűrt. Mindig ő volt az, aki bocsánatot kért, még akkor is, amikor semmi rosszat nem tett. Újra és újra megpróbálta megérteni Tamás dühét és ridegségét, magyarázatokat keresett, hogy miért lett a férfi, akit egykor szeretett, ennyire más. De most már tudta: nincs magyarázat. Tamás szavai, mint éles pengék, minden alkalommal újabb sebet ejtettek rajta, és ő hagyta. De most, ahogy az ablakból az esőt nézte, érezte, hogy valami megváltozott. Nem tudta tovább tűrni. Nem akarta.
– Nem, Tamás. Ez most más – mondta Elizabet, miközben érezte, hogy a torka elszorul, de a hangja mégis határozottan csengett. – Évek óta várom, hogy valami változzon, hogy te változz. De te csak egyre mélyebbre húzol magaddal. Nem akarom, hogy a szavaid újabb sebeket ejtsenek rajtam, nem akarom többé, hogy az életem minden nap egy küzdelem legyen.
Tamás először döbbenten nézett rá, majd a szája sarka gúnyos mosolyra húzódott.
– Ne nevettess, Elizabet. Nélkülem sehová sem fogsz jutni. Ki fog vigyázni rád? Mit érnél egyedül?
Elizabet szeme megtelt könnyekkel, de nem engedett.
– Azért, mert te sosem hittél bennem, Tamás, még nem jelenti azt, hogy én nem hiszek magamban. És most elmegyek.
Csendben összepakolta a legfontosabb dolgait, és még egyszer végigjárta a ház szobáit. Az emlékek, amelyek egykor boldogságot hoztak, most csak fájdalmat hagytak maguk után. Néhány perc múlva már az autójában ült, és a távolba hajtott, maga mögött hagyva mindent, ami bántotta. Az úton gondolatai cikáztak a fejében. Megkönnyebbült. Még nem tudta, hogy mi jön most, de tudta, hogy bármi is történik, többé nem lesz az, ami eddig volt. Végre kiszabadult a bántalmazó kapcsolat fogságából.
Hónapokkal később Elizabet a kertjében állt, ahol a frissen nyírt fű és a virágzó rózsák illata betöltötte a levegőt. A napfény gyengéden csókolta az arcát, míg egy pillangó szállt a közeli levendulabokorra. A rózsák, amelyeket múlt hónapban ültetett, most élénk színekben pompáztak: vörös, rózsaszín és hófehér bimbók szegélyezték az ösvényt. Ez a kert már nem csak egy hely volt – ez a békéje szimbóluma lett.
Egy barátnője, Anna, éppen akkor lépett ki a verandára két gőzölgő kávéval.
– Olyan békés itt – jegyezte meg Anna. – És te is sokkal nyugodtabbnak tűnsz.
Elizabet elmosolyodott, miközben letérdelt, hogy megtisztítson egy rózsatövet a gyomoktól.
– Tudod, sokáig nem hittem, hogy képes vagyok erre. Évekig azt gondoltam, hogy csak Tamással van értelme az életemnek. De most… most rájöttem, hogy a nyugalmat és a szeretetet csak magamnak adhatom meg.
Anna elmosolyodott, és Elizabet mellé guggolt.
– Megérdemled a boldogságot. És látom rajtad, hogy végre megtaláltad.
A napfényben fürdő kert egy új kezdetet jelentett. Elizabet szívében még mindig ott voltak a hegek, de ezek már nem fájtak. Inkább emlékeztették arra, hogy mennyi erő lakozik benne. Felnézett az égre, és hagyta, hogy a napfény átjárja az arcát. Hálát érzett – nem csak azért, mert megszabadult a fájdalomtól, hanem azért is, mert újra képes volt hinni önmagában. – Köszönöm! – suttogta halkan, mintha az égieknek, a világnak és önmagának mondaná egyszerre. A madarak csicsergése és a rózsák illata körülölelte, és végre tudta: most kezdődik az igazi élete.
A kert csendjét csak a madarak csicsergése törte meg, de ez a csend már nem nyomasztó volt. Ez a csend békét hozott.
