A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. január 17., péntek

A semmi

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A létezés csodája
születik a semmiből,
hol nincsen súly, csak könnyedség,
nincsen idő, csak a tiszta lét,
az egység és a fény.
Minden egy, minden szabad,
mint a szél, mely csak lengedez,
csak táncol.
A tudatosság fényes hajnal,
egy rezdülés, amely mindent ölel,
és benne minden él.
A semmi – az a szent hely,
ahol minden megszületik,
ahol a szabadság létezik.
Ott vagyunk mind,
ott vagy mindig,
a létezés könnyű titkában.
Eggyé válok a semmivel,
a határtalanság ölelésében.
Minden vagyok, és mégis semmi,
szétszórt fény.
Szabad vagyok, mint a szél,
mint a csend, a mindent átölelő végtelen fény.

2025. január 16., csütörtök

A meglepetés (18+)

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy este Márk romantikus vacsorát szervezett feleségének, Lillának. Gyertyafényben, a bor mellett Lilla boldogan ült.

– Van egy meglepetésem – mondta Márk, és egy borítékot nyújtott át.

Lilla kíváncsian kinyitotta, de ahogy meglátta, hogy válási papírok vannak benne, az arca elkomorult.

– Hogy…?

Márk elmosolyodott, és nyugodtan válaszolt:

– Nyugi, ne haragudj. Van valakim. Jobb lesz így mindkettőnknek.

– Ki az?

Lilla döbbenten nézte, ahogy Dávid belép a szobába. Márk felállt, és megcsókolta.

 


Méltóságban


(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Bennem él a csend, mely nem törik meg,
Mint szilárd szikla, mi nem omlik meg.
Én vagyok az, aki nem hajol meg,
Mert méltóságom sosem hagy el.
Nem számít, mit mondanak mások,
Lelkem szabad, s nem kötnek rácsok.
Egy lélek, mi tiszta, s szárnyalni akar;
A világ csak árnyék, mi néha takar.
Nem keresek dicsőséget, fényt,
Nem hajolok, még ha a sors kemény.
Erőm, bátorságom bennem van elrejtve,
Mint láng, mi lobog, hisz életre van keltve.
Nem a külső számít, hanem a fény,
Mely szívemből árad, tisztán, őszintén.
Ez a fény nem halványul soha,
Mely csillog a végtelen éj honán.
Az idő múlik, de bennem él,
A csend, mi elmondja, mit szívem remél.
Méltóságom nem csupán szavak,
Hanem az, mi emel, méltón szeretettel.

2025. január 14., kedd

Sorsfordító pillanat

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Vilmos késő éjszaka tartott hazafelé a munkából. Túlórázott, fáradtan fordult be az utcába, amikor két férfi ugrott elé.
– Add ide a pénzed, a telefonod, az órád! – sziszegte az egyik.
– Ha mindent ideadsz, nem esik bajod! – utasította a másik!
Vilmos megrökönyödött, tudta, nincs választása. Kipakolta a zsebeit, levette az óráját, a nyakláncát is elvették. Majd ellökték, és futásnak eredtek.
Vilmos hazasétált, leült a konyhában, és zsebébe nyúlt. Cigarettáját kereste. Helyette megtalálta a kaparós sorsjegyét. Remegve lekaparta. Arcán döbbenet és mosoly egyszerre volt jelen.
– Azta! – kiáltott fel.
Pénzét, kártyáját ellopták. Élete megmaradt. Milliomos lett.
Félelmetes este után a jövője örökre megváltozott.

Szabadulás


Elizabet az ablaknál állt, tekintete a szürke, eső áztatta utcára meredt, ahol a vízcseppek lassan folytak le az üvegen, mintha könnyek lennének. Az utca kihaltnak tűnt, csak egy elázott macska osont a szemetesek között. A konyha csendje nyomasztóan körülölelte, és a falióra monoton ketyegése minden más zajt elnyomott, mintha az idő maga is megrekedt volna. Ujjai között egy porceláncsészét forgatott – az utolsó ajándékot, amit Tamástól kapott, még azokban a napokban, amikor a szeretetük őszintének tűnt.

Az ajtó csapódása kizökkentette gondolataiból. Tamás volt az, ahogy mindig: sietős léptek, hideg tekintet. Nem köszönt, csak ledobta a kabátját a kanapéra.
– Megint egész nap semmit nem csináltál? – kérdezte ridegen, miközben elővette a telefonját. – Legalább a vacsorát megfőzhetted volna.
Elizabet mély lélegzetet vett. A férfi szavai, mint mindig, most is sebeztek. „Szavaid, mint a kígyóméreg, gyorsan hatnak” – gondolta magában, miközben próbált higgadt maradni.
– Tamás, beszélnünk kell – mondta végül, hangja halk, mégis határozott volt.
Tamás felnézett, tekintetében bosszúság villant. – Már megint? Nem tudnád egyszerűen elfogadni, hogy ilyen vagyok?
Elizabet érezte, hogy a szívében valami megmozdul. Évek óta tűrt. Mindig ő volt az, aki bocsánatot kért, még akkor is, amikor semmi rosszat nem tett. Újra és újra megpróbálta megérteni Tamás dühét és ridegségét, magyarázatokat keresett, hogy miért lett a férfi, akit egykor szeretett, ennyire más. De most már tudta: nincs magyarázat. Tamás szavai, mint éles pengék, minden alkalommal újabb sebet ejtettek rajta, és ő hagyta. De most, ahogy az ablakból az esőt nézte, érezte, hogy valami megváltozott. Nem tudta tovább tűrni. Nem akarta.
– Nem, Tamás. Ez most más – mondta Elizabet, miközben érezte, hogy a torka elszorul, de a hangja mégis határozottan csengett. – Évek óta várom, hogy valami változzon, hogy te változz. De te csak egyre mélyebbre húzol magaddal. Nem akarom, hogy a szavaid újabb sebeket ejtsenek rajtam, nem akarom többé, hogy az életem minden nap egy küzdelem legyen.
Tamás először döbbenten nézett rá, majd a szája sarka gúnyos mosolyra húzódott.
– Ne nevettess, Elizabet. Nélkülem sehová sem fogsz jutni. Ki fog vigyázni rád? Mit érnél egyedül?
Elizabet szeme megtelt könnyekkel, de nem engedett.
– Azért, mert te sosem hittél bennem, Tamás, még nem jelenti azt, hogy én nem hiszek magamban. És most elmegyek.
Csendben összepakolta a legfontosabb dolgait, és még egyszer végigjárta a ház szobáit. Az emlékek, amelyek egykor boldogságot hoztak, most csak fájdalmat hagytak maguk után. Néhány perc múlva már az autójában ült, és a távolba hajtott, maga mögött hagyva mindent, ami bántotta. Az úton gondolatai cikáztak a fejében. Megkönnyebbült. Még nem tudta, hogy mi jön most, de tudta, hogy bármi is történik, többé nem lesz az, ami eddig volt. Végre kiszabadult a bántalmazó kapcsolat fogságából.
Hónapokkal később Elizabet a kertjében állt, ahol a frissen nyírt fű és a virágzó rózsák illata betöltötte a levegőt. A napfény gyengéden csókolta az arcát, míg egy pillangó szállt a közeli levendulabokorra. A rózsák, amelyeket múlt hónapban ültetett, most élénk színekben pompáztak: vörös, rózsaszín és hófehér bimbók szegélyezték az ösvényt. Ez a kert már nem csak egy hely volt – ez a békéje szimbóluma lett.
Egy barátnője, Anna, éppen akkor lépett ki a verandára két gőzölgő kávéval.
– Olyan békés itt – jegyezte meg Anna. – És te is sokkal nyugodtabbnak tűnsz.
Elizabet elmosolyodott, miközben letérdelt, hogy megtisztítson egy rózsatövet a gyomoktól.
– Tudod, sokáig nem hittem, hogy képes vagyok erre. Évekig azt gondoltam, hogy csak Tamással van értelme az életemnek. De most… most rájöttem, hogy a nyugalmat és a szeretetet csak magamnak adhatom meg.
Anna elmosolyodott, és Elizabet mellé guggolt.
– Megérdemled a boldogságot. És látom rajtad, hogy végre megtaláltad.
A napfényben fürdő kert egy új kezdetet jelentett. Elizabet szívében még mindig ott voltak a hegek, de ezek már nem fájtak. Inkább emlékeztették arra, hogy mennyi erő lakozik benne. Felnézett az égre, és hagyta, hogy a napfény átjárja az arcát. Hálát érzett – nem csak azért, mert megszabadult a fájdalomtól, hanem azért is, mert újra képes volt hinni önmagában. – Köszönöm! – suttogta halkan, mintha az égieknek, a világnak és önmagának mondaná egyszerre. A madarak csicsergése és a rózsák illata körülölelte, és végre tudta: most kezdődik az igazi élete.
A kert csendjét csak a madarak csicsergése törte meg, de ez a csend már nem nyomasztó volt. Ez a csend békét hozott.

Cinike, a kis cinke

A tél hidege csípte az arcomat, ahogy azon a csendes napon sétáltam a hóval borított ösvényen. A nap halvány fénye aranyló csóvákat vetett a megfagyott világra. A lábam alatt ropogott a hó, és a levegő mozdulatlan csendje szinte élettelennek tűnt. Már épp visszafordultam volna, amikor megláttam őt.
Egy apró kis madár feküdt a hóban. Tollai szürkéskékek voltak, sárga mellkasa pedig úgy derengett a fehér hóban, mint egy halvány napsugár. Közelebb léptem. Az apró cinke mozdulatlanul feküdt, kivéve, hogy az egyik szárnya alig észrevehetően remegett. Lehajoltam hozzá, és gyenge csipogás ütötte meg a fülemet.
– Szegénykém – suttogtam, miközben óvatosan a tenyerembe vettem. A kis teste reszketett, és a szemei bágyadtan néztek rám.
Hazavittem.
Amint beléptem az otthonomba, a meleg átölelt mindkettőnket. Egy puha rongyot kerestem, és fészket készítettem neki egy régi kosárban. Kis tálkába vizet és magokat tettem elé. A cinke eleinte csak figyelt, mintha nem tudná eldönteni, bízhat-e bennem. Az apró szemek fürkésztek, majd lassan, nagyon óvatosan kortyolt egyet a vízből.
Már az első este észrevettem, hogy Cinike gyenge, és néha aprókat tüsszentett, mintha a hideg átjárta a kis testét. Aggódva figyeltem, ahogy a rongyba bújva reszketett.
– Ó, drágám, te megfáztál – suttogtam, miközben a rongyot szorosabbra igazítottam körülötte.
Körültekintően gondoskodtam róla: langyos vizet adtam neki, és igyekeztem melegen tartani. Néha még mézes vizet is kínáltam neki, remélve, hogy az erőt ad a kis barátomnak. Napról napra figyeltem, ahogy a gyengeség lassan eltűnik belőle. Egy reggel, amikor a kosárba néztem, Cinike már nem reszketett – kíváncsian csipogott, és apró szárnyait próbálgatta.
– Legyen a neved Cinike – mondtam mosolyogva, amikor a vállamra repült. – Ugye tetszik?
A napok lassan teltek, és Cinike egyre erősebb lett. Eleinte csak a kosár szélén egyensúlyozott, de ahogy megerősödött, egyre bátrabban repkedett a szobában. Olyan volt, mint egy kis szárnyas csoda, aki reménnyel töltötte meg a szívemet a hideg téli napokon.
– Na, mit szólsz, Cinike? – kérdeztem egyszer, amikor az ujjamra telepedett. – Ugye nem is olyan rossz itt?
Csipogott egyet, és a fejét oldalra billentette, mintha válaszolna. Jó barátok lettünk. Cinike minden reggel csipogásával ébresztett, és esténként, amikor olvastam, a vállamra szállva szunyókált.
Ahogy a tél lassan tavaszba fordult, elérkezett az idő, hogy elengedjem őt. Tudtam, hogy helye a szabadban van, a madarak között. Egy meleg áprilisi reggelen kivittem az udvarra. Cinike eleinte csak nézett rám, mintha nem akarná elhinni, hogy most elmehet.
– Repülj, kis barátom – mondtam halkan.
Egy pillanatra a kezemre szállt, és apró csőrével megcsipkedte az ujjam, mintha búcsúzna. Aztán kinyitotta szárnyait, és elrepült. Néztem, ahogy egyre magasabbra emelkedik, és eltűnik a fák között.
Nem gondoltam volna, hogy újra látom, de másnap reggel ismerős csipogás ébresztett. Cinike az ablakpárkányomon ült, és mintha mosolyogva köszöntött volna. Így telt a tavasz és a nyár. Mindennap visszatért hozzám, néha csak egy pillanatra, néha hosszabb időre.
Egy napon, késő nyáron, Cinike nem egyedül érkezett. Egy másik cinkével szállt az ablakomhoz, mögöttük pedig három pelyhes fióka rebbent. A szívem megtelt örömmel, ahogy figyeltem őket.
– Hát így van ez – suttogtam magamnak, miközben mosolyogva néztem a kis madárcsaládot. – Köszönöm, Cinike.
És abban a pillanatban, a napfényben táncoló tollas apróságokat figyelve, tudtam, hogy valami csodálatos dolog történt az életemben. Cinike megmutatta, hogy a legkisebb lények is képesek hatalmas boldogságot hozni.

Szenvedélyes tánc



Lobog a haj, mint fényözön száll,
ajkunk édes csókban egymásra talál.
Perzsel a vágy, mint láng a szíven,
ölelésed rabja lettem hirtelen.
Testünk beszél, ahol szavak nincsenek,
bőrünk alatt táncot járnak az érzelmek.
Karod, mint lánc, fogva tart, vezet,
s én elmerülök benned, mint esőcseppek a tengerben.
Szikrák gyúlnak, minden érintés,
egy villanásnyi, örök égés.
Te vagy a Hold, én a csillagfény,
együtt ragyogunk, mint az éjszakai fény.
Sóhajból fonunk égő álmokat,
a vágy szaggat szét minden falakat.
Míg hajnal eljő, és a percek peregnek,
mi táncunkkal perzseljük tovább a szenvedélyeket.

2025. január 13., hétfő

Jégcsókok a rózsán Aurora Amelia Joplin és Csaba Mahler közös verse.


Mahler Csaba
Óh, vérszínű szirom, álmok halk hárfája,
Fagy szorít most körbe, dér zeng bús imája.
Jégcsókok táncolnak a szél vad ölében,
Kemény a világ, s mégis szép e létben.
Aurora Amelia Joplin
Hófüggöny borítja, fénylő kelyhét rejti,
Ám szenvedély tüzét dermedt szív sem sejti.
Bár jég öleli át, titkos lángot hordoz,
A vörös rózsa él, s az ég felé sóhajtoz.
Mahler Csaba
Véred hevítne, láz gyúlna a szívben,
De jég karol át, s álmaid bilincsben.
S te állsz, hősi rózsa, a sorsok tükrében,
Szépséged zeng egy harsány költeményben.
Aurora Amelia Joplin
Vörös szirmaidban titokzatos vágyak égnek,
Mint lángoló tűz, mi a fagyban is ég,
A fagy ölel, de te ragyogsz, mint égi csillag,
Tüzed él, mikor a szél megcsókol, s hozzád ér.

Álarc mögött

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Farsangi éj, hol minden arc gazdát cserél,
álarcok csillannak pislákoló fényözönben.
Kavarog a tánc, nevetés zsong,
de legbelül a csend titkokat bont.
Játszunk és nevetünk, sodor a zene,
de kit rejt a maszk, ki a lélek gazdája?
Ha lehull a lepel, mit lel odabent?
Sötét árnyékot, fényt, igaz emberi lényt?
Az álarc mögött mindent szabad,
álmodhatsz rangot, szerepet, hatalmat.
De mikor a hajnal átvág az álmokon,
kivel találkozol azon a hajnalon?
A ragyogó maszk könnyed, de súlya, mint a kő,
mert elrejti azt, mi igaz, mi valódi élő.
Könnyebb táncolni, könnyebb takarni,
mint vállalni azt, ki igazán te vagy.
Véget ér a farsang, az álarc lehull,
a terem elcsendesül, hajnal érint,
s ott áll az ember, tükörbe néz,
és vajon mit lát? A valódi énjét?
Vagy a hamis tükörképét?

Legszebb érintések


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A rózsa érintése, titkokat suttog,
mikor harmatcsepp simul a bőrödre,
a természet keze megérint gyöngéden, oly tisztán.
Egy arc érintése, bársonyos csoda,
egy mosolyba rejtett néma ima.
Bőr a bőrön, lágy, reszkető simogatás,
szívek között rezdülő, halk megnyilvánulás.
Gyermekem érintése, ártatlan nézése, mikor
apró, puha kezei nyakamra kulcsolódnak
mennyei érintés.
Benne van minden tiszta fény,
s nevetése elűz minden gondot és sötét reményt.
Házi kedvencem érintése, szívhez simuló,
puha bundában lüktető, hangtalan szó.
Szemében ott van a végtelen hűség,
a csendes menedék.
A Föld érintése, zöld fű párnája, olyan,
hol a lélek pihen a csend dallamában.
Virágzó cseresznyefa érintése, illata,
oly édes, mint a tenger sóhaja.
Szerelmünk haját érintve,
egy mozdulat ébred, mely a végtelenségbe vezet.
Ujjaim közt selymes éjbe vész,
s minden érintés újat ígér.
És ott van az érintés, mi láthatatlan,
szívből szívbe áramló hangtalan dallam.
Szerelem, mely elringat, amely összeforr,
az érintés a válasz, mi mindent összefon.
Az érintés maga az élet tapasza,
pillanatokból szőtt, örök kapocs.
Szárnyalás, mely a földön tart,
mozdulat, mely minden lelket összetart.

2025. január 11., szombat

A köd szélén


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Anett mezítláb ült a bőröndjén az út szélén. A szürke felhők alatt minden tompán derengett. Egy gyűrött levél hevert a kezében, az eső elmosta a tinta egy részét. „Ne várj rám. Nincs visszaút.”

Végül felállt, és elindult. Lassan, céltalanul. A kavicsok felsértették a talpát. Minden lépés fájt, de ez tartotta életben.

A bőrönd egyszer csak kinyílt. Egy új levél hullott ki belőle. A papír tiszta volt, a tinta éles.

„Már vártalak.”

Anett körbenézett. A köd szélén egy alak bontakozott ki.

 


2025. január 10., péntek

Álom és ébredés


Szürke felhők borították az eget, miközben Júlia az országút szélén ült, mezítláb, a kopott bőröndjén. A kezében tartott gyűrött levél már szinte szétfeslett a sok olvasástól. A szél belekapott a hajába, és a hűvös érintés figyelmeztette, hogy az eső közeleg. De Júlia nem mozdult. A levél szavai, amelyek sürgetően parancsoltak neki, újra és újra visszhangzottak a fejében:

„Indulj. Ne várj tovább. Ez az utolsó esélyed.”
A távolból egy autó közeledett, és Júlia ösztönösen összerezzent. Egy régi zöld furgon volt, ami lassított mellette, majd megállt. Egy férfi szállt ki belőle. Magas volt, borostás, és a tekintete különös – egyszerre volt benne ismerősség és valami nyomasztó fenyegetés.
– Maga jól van? – kérdezte a férfi.
– Igen – válaszolta Júlia, de a hangja remegett.
A férfi közelebb lépett, és megfogta a bőröndöt. Júlia éppen tiltakozni akart, amikor a férfi kinyitotta. A nő döbbenten nézte, ahogy a bőröndből régi fényképek, levelek és tárgyak hullottak ki. Mind a múltjából származtak.
– Ez minden, ami visszatart – mondta a férfi halkan. – Ezért nem indultál el.
– Miért fontos ez magának? – Júlia hangja kétségbeesett volt.
– Nem nekem fontos – válaszolta a férfi. – Neked.
Mielőtt Júlia bármit mondhatott volna, a férfi kinyújtotta a kezét. Egy kés villant meg a fényben.
– Engedd el! Hagyj békén! – parancsolta, és Júlia szíve hevesen vert.
De valami különös erő kerítette hatalmába. Megragadta a bőröndöt, és teljes erejéből a férfinak vágta. Az hátratántorodott, a kés kiesett a kezéből. Júlia futni kezdett, el a férfitól ahogy csak bírt.
A férfi még kiáltott utána:
– Nem menekülhetsz örökké, Júlia!
Júlia zihálva ébredt.
A szoba sötét volt, csak az éjszakai lámpa halvány fénye világította meg a körvonalakat. A levegőben a saját gyors légzése visszhangzott. Egy álom volt – de olyan valóságos, hogy percekig képtelen volt megmozdulni.
Az ágy szélén ült, és lassan felfogta az álom üzenetét. A férfi a félelmeit testesítette meg. A bőrönd a múltját szimbolizálta, amelyhez eddig görcsösen ragaszkodott. Most már tudta: el kell engednie mindezt, hogy továbbléphessen.
A szoba sarkában valóban ott állt egy régi bőrönd, tele régi fotókkal, levelekkel, emlékekkel. Júlia lassan felállt, kinyitotta a bőröndöt, és egyenként kezdte kiszórni a tartalmát. A tárgyak lassan a földre hullottak, és vele együtt hullottak le róla a múlt terhei is.
Amikor végzett, mélyet lélegzett, és kinézett az ablakon. A szürke felhők mögül éppen kibukkant a hajnal első sugara.
„Indulj” – visszhangoztak az álombéli szavak a fejében.
Most már tudta, hogy nemcsak az álomban, hanem a valóságban is lépnie kell. A félelmek, a fájdalmak mind a múlt részei voltak. Most végre szabad volt.
Mezítláb lépett ki az ajtón, és a reggeli fényben elindult. Visszanézett a házra ahol élt. Mosolygott. A szíve megkönnyebbült.A bőrönd ott maradt – minden ott maradt. Júlia végre maga mögött hagyta a múltját, és nekivágott egy új életnek.

Miért?


Miért hull a könny, mint egy megtört égbolt,
melynek súlyát senki sem érti?
Szívem rianásai szólnak, de a szeretteim nem értik.
Hangtalan záporban állok,
s kérdezem: vajon más vagyok?
A bánat fojtogat,
mintha idegen földre születtem volna,
ahol minden lélek egy nyelven szól,
csak én beszélek a szív csendjén.
Talán hiba vagyok,
egy eltévedt dallam egy régi zenében?
Sírva próbálok magyarázni,
de minden szavam visszhang,
csak a semmi felel,
és a szívem, mely lassan megszakad.
Miért nem értenek?
Talán azért, mert más vagyok,
mert a mélységet látom, ahol ők a felszínt?
Mégis, a könnyeim között,
a fájdalom rejtekén,
ott lapul valami,
valami, amit ők nem látnak.
Egy szív, mely érzi az eget,
a csendet, a mindent.
De vajon elég ez?
Vagy csak egyedül maradok,
mint egy elszakadt árnyék,
mely sosem kapja vissza a fényét?

A könyv varázsa


Az irodalom, a szavak varázsa,
Szívemben él, örökkön örökké.
Minden lap egy új világot tár fel,
A könyvben rejlő szépség felébreszt.
A betűk, mint szárnyaló madarak,
Átvezetnek engem más világba,
Képzeletben úszom, messze járok,
Minden olvasás egy új kaland.
A könyv egy barát, hű kísérőm,
Ki a sötétben is fényt hoz.
Megérint, ha szomorú a szívem,
Szavak ölelése, gondolatok tánca,
Szent mű, mi örök emlék marad.
Mi lehetne szebb, mint a szavak varázsa?
Mi mást kaphatnék én ennél szebbet?
Mint egy könyv, mi örömet ad,
Szellememet táplálja, s lelkemet élteti,
Egy életen át hű barátom marad.

Örökre szóló


Amikor megszületsz,
nem csupán a fény érint meg először,
hanem valami mélyebb,
valami, amit csak egy anya érezhet.
Az első pillantásod nyomot hagy,
láthatatlan, de örök.
Az anya szíve ott van minden mozdulatban,
a kezedet tartja,
mielőtt még te magad tudnád,
hogyan szoríts vissza.
Minden lélegzeted az övéből születik,
ahogyan az életed is.
Gyermekként nem érted még,
hogy a szeretet csendben is beszél,
hogy az éjszakák éberek voltak,
mikor te álmodtál.
Nem látod, hogy minden mosoly mögött
egy áldozat rejtőzik,
minden /jól vagyok/ mögött
valami, amit sosem mond ki.
Ahogy nősz,
a távolság nem választ el,
csak kinyújtja a szálat,
ami köztetek feszül.
Látod, hogy a keze öregszik,
de az érintése nem változik.
Hogy a hangja halkul,
de a szeretet ugyanúgy szól.
Ez nem csak egy kapcsolat.
Ez az élet gyökere,
a Föld, ahonnan indulunk,
és ahová egyszer visszatérünk.
Egy anya és gyermeke között nincs vég.
Csak egy folyó,
ami mindig a tengerhez ér.
És amikor már nem lesz,
mégis ott lesz.
Egy szívdobbanásban, egy emlékben,
örökre a szívben.
Ez a szeretet.
Örökre szóló.

2025. január 7., kedd

Egy Virág Élete



A nap első fényei lágyan simítottak végig a tájon. Egy domb tetején álltam, a sűrű fű között, egy gyönyörű, aranysárga virágként. Szirmaim reggelre kinyíltak, még harmatosak voltak, mintha a fény felébresztett volna. A levegő friss volt, tele a Föld és a virágok illatával, ami körülölelt, és úgy éreztem, mintha az egész világot a tavasz varázsa járta volna át.

Egyszer csak léptek hangját hallottam, és egy férfi tűnt fel a réten. Magas volt, kék szemei a távoli égbolt minden árnyalatát visszatükrözték, mintha magában hordozná a természet csendes titkait. Ahogy közelebb ért, egy titkos, belső csend telepedett ránk. A szél lágyan simogatta a haját, és a nap fénye úgy ölelte körbe, mintha ő maga is a táj része lenne. Keze, mint egy gyengéd érintés, megérintette a szirmaimat, és éreztem, hogy valami különleges történik.
– Olyan szép vagy! – mondta, és a hangjában csodálat csendült. – Hazavigyelek? Leszakítsalak?
A kérdésben finom vágyakozás rejlett, de nem fájdalmas, inkább a szépség tiszta csodálata. Ujjai lágyan végigsimították a szirmaimat, mintha a harmat cseppjei közt keresnének valami titkot, amely csak az övé lehet. Illatom felerősödött, tele friss tavaszi fű, eső és a Föld melegével. Arcán elismerő mosoly jelent meg, mintha csak most értette volna meg, milyen csodálatos az élet minden apró része.
– Ha leszakítasz, nem halok meg. – szólaltam meg halkan, miközben ránéztem. – Az, amit adunk, örökre velünk marad. A varázsom itt hagyja nyomát, és a közösen megélt pillanatok időtlen emlékké válnak.
A férfi szemeiben megértés csillant, és elmosolyodott. Szavai lágyabbá váltak.
– Olyan szép vagy, és igazad van – mondta csendesen, miközben tovább simította a szirmaimat. – Az, amit adsz, örökre megmarad. És ha velem maradsz, adsz nekem. De ha itt maradsz, mások is gyönyörködhetnek benned.
A szél gyengéden megcirógatta a szirmaimat, mintha a pillanatot akarta volna megpecsételni. Éreztem, hogy valami varázslatos történik közöttünk. Az érintése nemcsak a virágomat, hanem az egész lényemet megérintette. Miért ne lehetnénk mindannyian olyanok, mint a virágok? Miért ne adhatnánk szépséget és örömet egymásnak a magunk módján?
– Mi együtt éljük meg a szépséget, és mindig újra megújulunk. Hiszen a virágok nemcsak egyszer léteznek. Az öröm, amit megosztunk csodálatos, minden nap egy újjászületés – mondta.
És akkor megértettük: az, amit egymásnak adunk, nem múlik el. Nem számít, hogy egy virág a földön marad-e, vagy elviszik, mert a szépség, a pillanatok örökkévaló. Az öröm pillanatai amelyeket megosztunk, a legfontosabbak.
Ahogy ott álltunk, a nap fényei táncoltak körülöttünk. Éreztem, hogy nem veszítek el semmit, mert az, amit adok, örökre megmarad.