nem nézte ruháját, csak a szemét,
a reszkető kezeket nem ítélte,
csak látta benne az elveszett reményt.
Rózsa pihent apró tenyerében,
vörösen, élőn, tiszta ragyogással,
átadta annak, aki ott kuporgott,
szavak nélkül is szelíd biztatással.
A férfi lassan nyúlt a virágért,
félve, reszkető, hideg ujjakkal,
ahogy keze a rózsához ért,
megrendült benne egy régi dallam.
A szívében finom fény ébredt újra,
nem a virág szirmai miatt,
hanem mert valaki rá tudott nézni,
úgy, ahogy régen, amikor volt benne igazi élet.
Az emberek mentek tovább körülöttük,
sehova sem nézve, csak előre gyorsan,
ott, abban a törékeny pillanatban
egy gyermek lelke gyógyított sebet a némaságban.
www.muzsakkonyvtara.hu
