Pamcsi család – Hol van Milu?

 A virágos réten bújócskáztak a Pamcsik.

Mó volt a hunyó.

– Egy… kettő… három… – számolt Mó.

Miri és Milu gyorsan búvóhelyet kerestek.

Miri egy nagy virág alá gurult.

Milu körülnézett.

Hol bújjon el?

Egyszer csak meglátott egy nagy, pöttyös gombát.

– Ide bújok! – gondolta.

Milu odagurult.

Bebújt a gomba alá.

Mó befejezte a számolást.

– Jövök!

Először Mirire talált rá.

– Megvagy! – nevetett Mó.

De Milut sehol sem látta.

Mó kereste itt.

Kereste ott.

Kereste a virágok között.

Kereste a fűben.

– Milu! Hol vagy?

Milu közben a gomba alatt ült, csendben.

Egy kis hangya szorgoskodott a földön.

Milu nézte, ahogy a hangya ide-oda megy.

Nagyon érdekes volt.

Mó és Miri még mindig keresték.

– Milu! Milu!

Mó egyre jobban aggódott.

A pamacsa kék lett.

Miri is segített keresni.

Milu egy idő után megunta a várakozást.

Előgurult a gomba alól.

– Itt vagyok!

Mó meglátta.

– Jaj, megvagy! – mondta.

A pamacsa újra sárga lett.

Milu boldogan nevetett.

– Nyertem! Nem találtál meg!

Mó megkönnyebbült.

– Azt hittük, eltűntél.

Miri is bólintott.

– Már nagyon kerestünk.

Elmesélték Milunak, hogy megijedtek, és aggódtak érte.

A Pamcsik szépen hazagurultak.

Otthon mindent elmondtak Lumi mamának és Lumó papának.

A Pamcsi szülők egymásra néztek.

Lumi mama lágyan megszólalt:

– Örülünk, hogy ennyire szeretitek egymást, hogy aggódtatok Miluért.

A kis Pamcsik összebújtak.

Este lett.

A nap lehunyta a szemét az égen.

Lumi mama halkan dúdolt.

A Pamcsik pedig édesen elaludtak

www.muzsakkonyvtara.hu

Pamcsi család – A piros sziromlabda

 A virágos réten sütött a nap.

A fű puha volt.

A virágok illatoztak.

Lumi mama valami szépet készített.

Elszáradt virágszirmokat gyűjtött.

Finoman összegyúrta őket.

Egyszer csak kész lett egy puha, piros labda.

– Nézzétek csak, Pamcsik! – mondta. – Piros sziromlabda.

Mó odagurult.

– Labda!

Miri is odagurult.

– Piros!

Milu is odagurult.

– Szép labda!

Lumi mama finoman meglökte.

A labda gurult.

Gurult a fűben.

Gurult a virágok között.

– Gurul! – nevetett Milu.

Mó gyorsan odagurult.

Megfogta a labdát.

– Enyém!

Miri is odagurult.

Ő is megfogta.

– Én kérem!

Mó húzta.

Miri húzta.

A piros labda csak ott volt kettőjük között.

Mó pamacsa zöld lett.

Miri pamacsa is zöld lett.

Milu nézte őket.

– Jaj – mondta halkan.

Ekkor odagurult Lumó papa.

– Pamcsik – mondta szeretettel. – Mindenki játszhat vele. Osztozni kell rajta.

Finoman kivette a kezük közül a labdát.

Lassan meglökte.

A labda gurult Móhoz.

Mó gurította.

A labda gurult Mirihez.

Miri gurította.

A labda gurult Miluhoz.

Milu gurította.

– Gurul, gurul! – nevetett Milu.

A labda gurult.

Gurult, gurult.

Móhoz.

Mirihez.

Miluhoz.

A kis Pamcsik nevettek.

Mó pamacsa sárga lett.

Miri pamacsa is sárga lett.

Milu nagyon örült.

A pamacsa rózsaszín lett.

A piros sziromlabda csak gurult tovább a virágos réten.

Mó, Miri és Milu együtt játszottak.

Lumó papa és Lumi mama mosolyogva nézték a kis Pamcsikat.

www.muzsakkonyvtara.hu

Pamcsi család – Lumó papa hazaérkezett

A Pamcsik a virágos réten voltak.

Mó, Miri és Milu éppen egy katicabogarat figyeltek a puha fűben.

Egyszer csak a rét felől Lumó papa gurult.

Bravúrosan gurult.

Gyorsan.

Könnyedén.

A fején nagy zöld levélkalap ringatózott.

– Papa! – örültek a kicsik.

Lumó papa megállt előttük.

Virágokat és csillogó harmatcseppeket hozott.

A kicsik gyorsan körbevették.

– Papa, mondd, hogyan tudsz ilyen gyorsan gurulni? – kérdezték.

Lumó papa mosolygott.

Megmutatta.

Mó, Miri és Milu nagy csillagszemeikkel figyeltek.

A Pamcsik nagyon örültek.

A farkuk végén a pamacsaik rózsaszínűek lettek.

Lumi mama mosolyogva nézte a családot.

Az ő pamacsa is rózsaszínű lett az örömtől.

www.muzsakkonyvtara.hu

Pamcsi család – Eltűnt a pöttyöm!

 

 

Mó, Milu és Miri a virágos réten játszottak.

Boldogan gurultak a puha fűben.

Egyszer csak Milu megállt.

– Eltűnt a pöttyöm! – kiáltotta.

A pamacsa sötétkékre váltott az ijedtségtől.

Mó és Miri ránéztek.

Az ő pamacsuk is sötétkék lett.

Tudták, hogy baj van.

Mindhárman Lumi mamához gurultak.

Lumi mama leguggolt, és szorosan megölelte Milut.

Mó és Miri is odabújtak.

– Kislányom, nyugodj meg – mondta lágy hangon. – Figyeljük együtt.

A csillagszemek nagyra nyíltak.

A pötty helyén apró fény gyúlt.

A fény nőtt.

Meleg lett.

Lumi mama halkan suttogta:

– Amikor valami eltűnik, néha valami szebb érkezik.

A fény lassan formát öltött.

Nem kerek pötty lett.

Szív alakú lett.

Milu elmosolyodott.

A pamacsa rózsaszínre váltott.

Mó és Miri pamacsa is rózsaszín lett.

Lumi mama mosolygott.

A szívpötty halkan ragyogott,

és a Pamcsik újra boldogan gurultak a réten.

www.muzsakkonyvtara.hu

Pamcsi család – Miri fájó pocakja

 

Délelőtt volt a réten. A fű puha volt, a nap meleg. Mó gurult egyet, Milu nevetett, és a pamacsuk rózsaszín lett. Miri is indult volna, de egyszer csak megállt. A pamacsa piros lett, a csillagszemei picit hunyorogtak. „Fáj a pocakom” – mondta halkan.

Lumi mama odament, leült mellé, és finoman megsimította. „Itt vagyok” – mondta. Mó közelebb gurult, Milu is odabújt, és a puha bundák összeértek. Lumi mama hozott egy meleg levelet, óvatosan Miri pocakjára tette, és suttogva így szólt: „Melegít.”

A piros pamacs lassan halványult, aztán újra sárga lett. „Sárga, amikor jól vagyok” – mondta Miri halkan, majd nagyot sóhajtott. „Már jobb.” Mó örült, Milu örült, Lumi mama mosolygott, mert Miri pocakja meggyógyult. A pamacsok rózsaszínre váltottak, és mindenki boldog volt.

Pamcsi család – A Pamcsik gurulni tanulnak

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy Pamcsi család. Egy csodálatos világban éltek. Eljött a tavasz, a fű zöld lett, a nap melegen sütött. A Pamcsik kint voltak a réten, a lila bundájukon a sárga pöttyök csillogtak, a szemük csillagként ragyogott. Mó gurult a fűben, boldog volt, a pamacs a farkán rózsaszín lett. Miri nézte, elindult ő is, majd megállt, mert félt, és a pamacs színe a farkán sötétkékre változott. Lumi mama közel volt, magához ölelte Mirit, halkan dúdolt. Miri megnyugodott, a pamacs színe változni kezdett. Milu odagurult, jó volt együtt. A Pamcsi család élvezi a szabadban a tavasz langyos melegét, és ebben a csodálatos világban jó együtt lenni.

Pamcsi család – Lumi mama esti altatója

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Pamcsi lényekből álló kis család.

A Pamcsi lények játékos, pici lények voltak. Gömbölyű, lila testük volt, rajta apró sárga pöttyökkel. A szemük nagy és csillag alakú, a farkincájuk rövid, a végén puha pamaccsal. Szerettek gurulni, összebújni, és nagyon cukik voltak.

Ebben a családban élt Lumi mama és három kicsinye: Mó, Miri és Milu.

Este lett.

Lumi mama magához ölelte őket, és halkan dúdolt. A hangja lágy volt, mint az esti szél, meleg, mint egy takaró.

A csillagszemek lassan lecsukódtak.

A világ elcsendesedett.

Lumi mama tovább dúdolt.

És az álom megérkezett.

Pici csillag

Volt egyszer egy pici csillag az égen.

Olyan pici volt, mint egy fényes pötty.

Pislogott egyet.

Pislogott kettőt.

Lent a földön egy kis baba feküdt az ágyban.

Puha volt a párna.

A takaró szépen betakarta.

A pici csillag lenézett,

és halkan suttogta:

– Aludj, baba. Aludj szépen.

A baba lélegzett.

Be.

Ki.

Be.

Ki.

Egy bárányfelhő lassan odasétált az égen.

Ringatta a csillagot.

Ringatta az álmot.

A pici csillag egészen közel hajolt,

és egy apró puszit küldött a babának.

Puszi az arcra.

Puszi a homlokra.

A baba szeme becsukódott.

A baba álma mosolygós lett.

A szíve nyugodtan pihent a takaró alatt.

A csillag ott maradt az égen,

és őrizte a baba álmát,

egészen reggelig.

Jó reggelt, tavasz!

Felkel a Nap, mosolyog,

meleg fénye rám ragyog.

Selymes szellő integet,

jó reggelt mond mindenkinek.

Kinyílik a kis virág,

színes lesz a nagy világ.

Zöld fű nő és hajladoz,

illat száll a bokorhoz.

Csip-csiripp szól a kismadár,

ágon ül, tavaszt dalol már.

Nevet rét és nevet ég,

ébred minden kis vidék.

www.muzsakkonyvtara

Reggelem

A reggel lassan bontja ki önmagát,

pára lebeg a Föld felett, fény gyűlik az ágakon,

friss levegő íze végigsimít a testen,

Nap csendben elfoglalja helyét az égen.

A kávé ekkor érkezik kezembe,

illatában éjszaka mélye, nappal ígérete,

korty melege megtart, lehorgonyoz,

időt ad annak, ami ébredni készül bennem.

Kint a világ rendeződni kezd,

leveleken csillan meg a napfény,

madárhang nyílik a csendben,

minden a helyére talál, sietség nélkül,

bennem kinyílik egy halk folytatás.

www.muzsakkonyvtara

Érett oltalom

A könny bennem eső, tisztára mos mindent,

sója a szívemnek lassan rendet teremt.

Nem számvetés ez, áthaladás velem,

csak fény marad ott, ahol fájdalom pihent.

Maszkok peregnek, mint málló vakolat,

egy arc marad végül, csupaszon, igaz.

A csend ilyenkor hangosabban szól,

mint száz kimondott, üres mondat.

Megállok egy belső, szilárd határnál,

figyelem, ki mit tesz, mit mond magáról.

A tett az iránytű, nem csal meg,

többet mond hangzatos szótól.

Adtam, hittem, és tanultam közben,

Talán sokat tettem?

Most távolság őriz, mint tiszta ösvény,

nem fal – érett oltalom.

www.muzsakkonyvtara.hu

Az ihlet bennem él

Az ihlet hozzám gyalog érkezik, utcazajon, csöndeken, félrenézett pillanatokon át. Ott van a kávé gőzében, a bőr emlékezetében, egy mondatban, amit valaki soha ki sem mondott, és abban is, amit én csendben végighordoztam.

Engem a világ érint meg. Egy lehulló levél, egy rosszul sikerült nap, a testem bölcs válasza, amikor figyelek rá, és a szívem türelme, amikor vár. Az ihlet nálam jelenlét – megérkezik, amikor élek.

Írok, mert átfut rajtam az élet, mert minden élmény kaput talál bennem. Mert a fájdalom is tud szépen beszélni, és az öröm is képes halk maradni. Én abból teremtek, ami van, és attól válik többé.

Az ihlet én magam vagyok. Ahogy lépek, ahogy látok, ahogy maradok. Ahogy hagyom, hogy a világ belém írja magát, és én visszaírom őt – szelíden, igazul, emberi hangon.

www.muzsakkonyvtara.hu

Nyári eső

Meleg cseppek érkeznek,

a levegő fellélegzik,

a színek mélyebbre húzódnak.

Föld és levél illata felszáll,

aszfalt párája keveredik a zölddel,

a zaj lassan elhalkul.

A víz a bőrön lassan utat talál,

ruhán, tenyéren,

apró rezdülésekben

születik meg az érzet.

A pillanat megáll

egy lélegzetre.

A bőrön

és a levegőben

egyszerre történik meg

a változás.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csak úgy…

Néha meg kell állni

csak úgy magunkba szállni,

belerepülni a saját szívünkbe.

Néha mély levegőt kell venni,

a természetben elmerülni,

meglátni azt, ami kincset ér,

a Teremtő gyönyörű festményét.

Néha le kell vetni a cipőt,

mezítláb a földhöz érni,

Földanyát magunkba szívni.

Hiszen az élet nem csak rohanás,

az élet nem csak egyetlen egy szívdobbanás.

www.muzsakkonyvtara.hu

Rózsaillatú szerelem

A kert reggeli fényben ébredt. A rózsák szirmai harmattól nehezek voltak, illatuk betöltötte a levegőt. A fű még hűvös volt a léptek alatt, a föld puhán engedett, ahol keskeny gyalogösvény vezetett a bokrok között. A kert csendje megőrizte az éjszaka nyugalmát, csak a levelek rezdülése és a madarak halk hangja kísérte a sétát.

Amália kisasszony halvány rózsaszín ruhát viselt. Dereka karcsún rajzolódott ki a selyemöv alatt, ujjait finom csipke fedte. Haját magasra emelt paróka tartotta, gondosan formázva, apró virágdísszel ékesítve. Arcán frissesség és derű ült. Napernyőt tartott, lassan forgatta, ahogy lépdelt a rózsák között, óvva bőrét a nap melegétől.

A kert túlsó oldalán egy úr közeledett. Tartása egyenes volt, mozdulatai kimértek. Sötétkék bársonykabátot viselt, aranyszálas díszítéssel. Fején fehérre púderezett paróka ült, kezében díszes sétapálcát tartott. A pálca bronzgombján rózsa volt faragva, aprólékos, gondos munkával.

Márton úr megállt Amália előtt, és enyhén meghajolt.

– Szép a kert ma, Amália kisasszony – mondta halkan. – A legszebb egy sétára Önnel.

Amália elmosolyodott, és ránézett.

– A kert mindig szép, csodálatos – válaszolta nyugodt hangon.

Egymás mellett indultak el a füves ösvényen. A fű szárai hajladoztak a ruhák szegélye alatt, a föld illata összekeveredett a rózsák és a levendula illatával. Márton úr olykor a sétapálcára támaszkodott, Amália ruhája lágy mozdulattal követte lépteit. A napernyő árnyéka finoman simult az arcára.

Beszélgetésük csendes és természetes volt. Szó esett zenéről, kertben tartott ünnepekről, egy régi estéről, amikor először pillantották meg egymást. A szavak lassan hagyták el ajkaikat.

Egy nagy rózsabokor mellett megálltak. Márton úr lehajolt, és egy frissen nyílt, gyönyörű virágot választott. Amália felé nyújtotta, figyelmes mozdulattal.

Amália elfogadta a rózsát. Ujjaik összeértek, és a pillanat megállt köztük. Márton úr közelebb lépett, Amália kissé megemelte az arcát. Tekintetük találkozott.

A csók puha volt és édes. Rövid, mégis teljes. Benne volt a rózsák illata, a fű érintése, a reggeli fény melege. Amikor elváltak, mosoly ült az arcukon. Tudták, hogy ez a találkozás a jövőben folytatódni fog.

A rózsakert emlékezett erre a napra. A ruhák suhogására, a sétapálca fényére, a napernyő ívére, és arra a csókra, amely a föld és a virágok között született meg.

www.muzsakkonyvtara.hu

Színekből szőtt nő

,

Színekből szőtt nő áll a fényben,

hallgat a semmi peremén.

Sem kéz, sem emlék nem tartja őt,

a színek mégis csendesen.

Feje lehajtva – belső figyelem,

mint tó tükrén ringó hajó,

védelem és sebezhetőség

egy színruhában összeforró.

Rétegzett fény a bőr helyén,

időből szőtt energia,

ami fájt, sötétebb árnyalat,

ami öröm volt, tiszta fény.

Ma kék az út, holnap arany,

mégis ugyanaz a dallam él,

élő változás árad szét körülötte,

mint vízen lebegő fénylevélből.

www.muzsakkonyvtara.hu

Egy mosoly

Esik az eső, sötét szürkeségbe borult minden. A hangulatom is hasonló, mint az időjárás. Komor és szomorú. Nézem ezt a szürkeséget, és csak most észrevettem, hogy bennem is ott van ugyanez.

Pedig az eső csak esik. Nem akar rossz hangulatot okozni. A szél csak fúj. Ez a természete. És én? Ma érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Talán ez okozza. Most észrevettem, hogy ma minden közelebb jön hozzám. A hangok, a gondolatok, az érzések.

Ekkor megszólalok magamban.

– Itt vagy, szomorúság?

Kérdezem.

– Itt vagyok – válaszolja csendesen. – Ma hamarabb észrevettél.

– Igen – mondom neki. – Ma minden erősebb.

Lélegzem mélyen. Megállok egy pillanatra. Pihenek. Maradok csendben, történik valami egészen egyszerű: rámosolygok a szomorúságomra.

– Látlak tisztán – mondom neki. –

És ettől máris változik bennem valami. A kedvem nem lesz hirtelen vidám, csak könnyebb. Az érzéseim mozognak. Jönnek-mennek mindenfajta érzések. Ennyi az egész. Nem kell velük küzdeni, csak észre kell venni őket. Figyelni.

– Akkor most mi lesz velem? – kérdezi a szomorúság.

– Semmi különös – felelem. – Maradhatsz is, mehetsz is. Most csak észrevettem, hogy itt vagy. Legyél csendben, megférsz. Aludj.

Egy mosoly. Egy kedves gondolat önmagunknak. Mert a legfontosabb önmagunkat szeretni. Ez nem egoizmus. Ez egyszerű szeretet. Saját magunk szeretete.

Kint tovább esik az eső. A szél is fúj. Én itt vagyok. Jól vagyok, jelenlétben...

www.muzsakkonyvtara.hu

Csendes lépések

A talpad alatt érzed a nedves talajt.

Itt most megáll egy pillanatra minden.

A lépések kissé nehezek,

hoznak magukkal emléket, terhet,

napokat, amikor visszafordultál volna,

de mégis mentél tovább.

Menni kellett.

A fény a bokádnál rád tapadt,

mint a por, azoknak a helyeknek a nyoma,

ahol álltál remegve,

és nem történt baj.

A Föld örül veled,

ismeri a súlyt,

ismer téged,

minden lépésedben.

A járás közben lassan elcsitul,

ami volt, elmúlt.

Marad a test ritmusa,

a belső igen,

és a halk felismerés,

hogy ami megtörtént, úgy volt jó.

Ahol áthaladsz,

ott megnyílik a tér.

Minden lépésed

imává válik.

www.muzsakkonyvtara.hu

A Nő

A Nő reggeltől estig helytáll rendületlen,

anya, feleség, társ minden egyben.

Dolgozik, figyel, viszi a házat,

száz apró dolgot csendben elrendez.

Tanítja gyermekét szóra, csendre,

arra, mi fontos – jóra, rendre.

Érzékeny lelke mindent megérez,

ereje elfogy, de el nem ereszt.

Éjszaka sír, a Hold látja könnyeit,

virraszt gyermeke mellett.

Elfárad néha, türelme fogy,

de reggel újra ott áll, ahogy szokott.

Néha hisztis, mert nő,

de ölelésében a szeretete csak nő,

mely szívből fakad,

és soha, de soha ki nem apad.

www.muzsakkonyvtara.hu

Nem tananyag

Az évek során összegyűlő tapasztalat és bölcsesség átadható. Sok öröm, sok nehézség, sok újrakezdés, sok csendes felismerés sűrűsödik össze benne. Az élet minden területén van tanulnivaló, mégis van egy tudás, amely minden más fölé ér: a szeretet gyakorlata. A figyelem. Az, hogy a mindennapokban hogyan marad ember az ember, akkor is, amikor fáradt, amikor siet, amikor tele van a feje, és könnyebb volna elfordulni.
A lexikális tudás megszerezhető. Iskolában, könyvekből, tanfolyamokon, önállóan. Nyelvek, képletek, dátumok, szabályok – mind fontosak, mégis csak az elme területei. Az élet azonban nem vizsgafeladat. Az élet döntésekből, helyzetekből, kapcsolatokból áll. Abból, hogyan szól valaki a másikhoz. Hogyan kér elnézést. Hogyan vállalja a hibáját. Hogyan áll fel, amikor elbukik. Hogyan marad tisztességes és kedves akkor is, amikor volna ok a bezárkózásra.
A gyermek a legtöbbet abból tanulja, amit lát. Abból, ahogyan a felnőttek élnek. Abból, ahogyan reggel indul a nap, ahogyan a fáradtsághoz viszonyulnak, ahogyan egymásra néznek, ahogyan beszélnek, ahogyan vitatkoznak, ahogyan kibékülnek. Abból, hogyan reagálnak, amikor valami elromlik, amikor gond van, amikor fájdalom érkezik, amikor újra kell kezdeni. A gyermek figyel, és mindent magába szív: a hangsúlyt, a türelmet, a türelmetlenséget, a kedvességet, a csendet is. Ezekből rakja össze magának a világ rendjét: így kell élni.
Ezért a legnagyobb ajándék az idő. A figyelem. A sok beszélgetés. Az, amikor le lehet ülni egymás mellé. Amikor van tér kérdezni, és van türelem kivárni a választ. Amikor el lehet mondani, mi történt, és azt is, milyen érzés volt. Mert így tanulja meg a gyermek, hogy az érzésnek helye van, a hibának helye van, a kérdésnek helye van, és a szeretet tartás.
A generációk között a legértékesebb híd a minta. Az élő példa. Az, hogy a gyermek lássa, milyen a mindennapi szeretet: megköszönni, amit kapott, észrevenni a másik fáradtságát, segíteni szó nélkül is, bocsánatot kérni őszintén, kitartani, tisztelettel határt húzni, szembenézni a problémával, és közben embernek maradni.
Így látom, így érzem – ez a generáció tartása, alapja. Erre van szükség.

www.muzsakkonyvtara.hu