A könny bennem eső, tisztára mos mindent,
sója a szívemnek lassan rendet teremt.
Nem számvetés ez, áthaladás velem,
csak fény marad ott, ahol fájdalom pihent.
Maszkok peregnek, mint málló vakolat,
egy arc marad végül, csupaszon, igaz.
A csend ilyenkor hangosabban szól,
mint száz kimondott, üres mondat.
Megállok egy belső, szilárd határnál,
figyelem, ki mit tesz, mit mond magáról.
A tett az iránytű, nem csal meg,
többet mond hangzatos szótól.
Adtam, hittem, és tanultam közben,
Talán sokat tettem?
Most távolság őriz, mint tiszta ösvény,
nem fal – érett oltalom.
