Gondoskodás /Lélekből tanított szeretet/

Már őszbe hajlott a hajuk, amikor megérkezett a csoda.

A kis Csongor.

Szelíd, meleg tekintetével, apró tenyerével és azzal a halk, nesztelen lélegzettel, mellyel mintha a világ rejtett szépségét ismerte volna már születése előtt.

Édesanyja és édesapja hosszú éveken át vártak rá. Imákban, csendekben, reménytelenségek peremén – mígnem egy nap a lehetetlen megtörtént. A ház, amely addig túl csendes volt, új hangokkal telt meg: apró kacajjal, rugdalódzó lábakkal és játékokkal.

De számukra a nevelés nemcsak etetés, altatás és mosolygós képek sora volt, hanem szent tanítás is – napról napra, mozdulatról mozdulatra.

Főként az édesapa hitte, hogy a gyermek lelkét a természet nyitja meg igazán.

Így hát, amikor csak tehették, kézen fogták Csongort, és kivitték az erdőbe, patakpartra, mezőre. Nem siettek – sosem. A férfi lehajolt egy bogárhoz, félrehajtotta a fűszálakat, és türelemmel mesélt:

– Nézd csak, kisfiam… itt él egy bogár. Így rejtőzik.

Egyik ősz végi délután, amikor az avar már aranyba hajlott, egy sebesült pillangóra találtak. Az eső még csillogott a szárnyán. Az apa gyengéden emelte a tenyerébe.

Csongor, éppen hároméves volt, kíváncsian közelebb hajolt.

– Miért nem repül, apa?

– Talán elfáradt, vagy megázott. Látod? Ha finoman tartjuk, nem ijed meg. Nem szorítjuk – csak segítünk neki szeretettel.

Az apró kéz azonnal követte a mozdulatot: két ujjhegy éppen csak súrolta a törékeny szárnyat. Figyelte a szép pillangót.

A férfi szeme megtelt könnyel. Nem szólt – csak érezte, hogy ami akkor ott történt, az már nem csupán tanítás. Hanem egy átadás. Egy örök kód: a gyengédségé. A gondoskodásé.

És amikor a pillangó percekkel később lassan megrebbent, majd tovatáncolt az avar felett – az édesapa tudta, hogy valami nagyon fontos dolog történt azon a napon.

Nem a világ változott meg – csak egy kisfiú szíve nyílt meg.

Két élet, egy arc

Fehér csendből lépek elő,

az isteni tisztaság mélyéből.

Lélegzetemben nincsen kérdés —

csak válasz rebben, hangtalan,

egy örök táncban, hol nincs idő,

mégis minden pillanat az isteni lét maga.

Piros tűz lobban testemben,

húsomból szívformát alkot az emlék.

Vágy vagyok, könny, néha nevetés,

Kinek szívében minden benne él.

Nem tagadok, csak elfogadok —

emberi létem, földi létezésem.

Két szín, két világ, egyetlen arc.

Az egyik bennem csendesen él,

fehér tisztaságként,

a másik élni, táncolni kíván.

Nem vágyom már választani,

hadd legyen fehér vagy piros —

mind a kettő együtt alkot egy mosolyt.

Limonádé-nyár

Csilingel a pohár, jég táncol benne,

citrom illata száll a levegőben.

Mentalevél hűsít a tenger part ölében,

napfény simogat, sós levegő a tengerbe hívogat.

Perzsel a nap, limonádém kezemben,

kortyolom halkan, hűsít lágyan.

Savanykás csók, hűvös varázs ez,

limonádé csókol, és elillan a láz.

Csipetnyi öröm, nyárízű mese,

minden kortyban ott a tenger zene.

Nevetek, hunyorgok, lebeg a határ —

boldog a szívem, ez micsoda nyár!

A szív szemével

Volt egyszer egy kisfiú, Levente, aki vakon született. Soha nem látta a napfényt, a kék eget, édesanyja arcát – mégis tudta, hogy a világ szép. Mert a szívével látott.

Amit a szeme nem érzékelt, azt a lelke pótolta: hallása, szaglása, ízlelése – mind kifinomult, érzékeny csatornák lettek számára. Az illatok voltak a kedvencei. Megtanulta megkülönböztetni a reggeli harmat frissességét a levendula illata nyugalmától, vagy az eső illatát a forró nyári köveken. A világ neki hangokból, szagokból és szeretetből állt.

Szülei szerették őt tiszta szívvel, de nem tudtak annyit keresni, hogy kifizessék azt a különleges beavatkozást, ami esélyt adhatott volna a látásra. A remény élt csak a számukra.

Levente soha nem panaszkodott. Inkább ő vigasztalta az édesanyját:

– Anyu, kérlek, hidd el, rendben van így. Nem látok, de érzem, hogy szeretve vagyok. Tudom, ti mindent megtettetek értem. Köszönöm, hogy vagytok.

Édesanyja sokat sírt, amikor senki nem látta. Fájt neki, hogy a fia nem láthatja a világ szépségeit.

– Hogyan fogsz boldogulni, ha egyszer már nem leszek itt? – suttogta, miközben esténként mesét olvasott neki.

De Levente mindig nyugodtan, csendes erővel válaszolt:

– Anya, én látok. A lelkemmel. És te tanítottál meg erre.

Az évek teltek. Levente húszéves lett. Mélyen érzett, és a lelki szemei előtt mindenki arca kirajzolódott. A hangokból tudta, ki fél, ki örül, ki őszinte. Nem sajnálta magát, és soha nem várt többet az élettől, mint amit megkapott. Minden pillanatért hálás volt.

Egy hajnalon azonban valami megváltozott.

Hirtelen éles, szúró fájdalom hasított mindkét szemébe. Felült az ágyban, könnyei záporoztak. Még soha nem érzett ekkora fájdalmat – és mégis, valami meleg, puha jelenlét ölelte körül. Egy hang szólt hozzá, halk volt, de erős, akár egy belső harangszó:

– Levente, nyisd ki a szemeidet. Meggyógyultál. Én vagyok az őrangyalod. Születésedtől fogva melletted voltam. Lelked fénye vezette a sorsod. Nem láttál, mégis hittél. Nem láttál, mégis vigasztaltál másokat. Most itt az idő, hogy lásd is azt, amit eddig csak éreztél. Kérlek, taníts másokat. Mondd el, milyen a világ a szív szemével.

A hang elcsendesedett. A melegség eltűnt. Levente remegve nyitotta ki a szemét.

És látott.

Látta a szobája falait, az ablakon át beszűrődő fényt, a kezeit. Felállt. Elbotladozott a tükörig, és ott – először életében – meglátta önmagát. A könnyei újra eleredtek, de most az örömtől.

Kisétált a konyhába. Édesanyja ott készítette a reggelit. Levente percekig csak nézte, ahogy mozdul, ahogy a haján megcsillan a fény, és ahogy szorgoskodik. Szépnek látta a finom ráncait. Mert áradt belőle a szeretet. Ő tanította meg mindenre. A szeretetével.

– Levente! Kisfiam! Hogy kerültél ide egyedül? Elesel! Miért nem szóltál?

– Anya... látok! Látlak téged! Meggyógyultam.

– Ez... ez nem lehet... igaz?

– De igen. Csoda történt. Vagy valami annál is több. Nem számít, hogyan. Itt vagyunk. Együtt.

És ott, abban a konyhában, ahol egy életen át olvastak meséket, most ők lettek egy csoda történetének főszereplői. Mert aki elfogadja azt, ami van – aki szeret, hinni tud és nem adja fel –, annak egyszer a világ is felfedi a színeit. Csodák léteznek.

Jó reggelt, kedves Olvasó!

Ma egy új nap köszönt ránk, tele lehetőségekkel és csodákkal.

Minden percben ott rejlik a választás, hogy a jót válasszuk,

a szeretetet, a reményt és a fényt, ami bennünk ragyog.

Engedd, hogy ma a kreativitásod szárnyra kapjon,

és szívedből fakadó gondolatok formát öltsenek.

Hiszen minden, amit alkotsz, egy aprócska csoda a világban.

Legyen ez a nap a bátorság, az öröm és az újrakezdés napja!

Te vagy a saját történeted főhőse – ragyogj bátran!

Szeretettel indítunk veled egy csodás napot!

Fényből lettem

/A kép saját festményem./

Fény szövi át testem,

lélegzem csendben.

Színekben bontom,

ki voltam rég,

s leszek, ki vagyok:

tiszta, valódi fény.

Szívem örökké emlékezik

Magányosan ülök egy pohár whisky mellett, melyben elolvad a csend. Az ital mélyén visszatükröződik a múlt, ahol kettőnk árnyéka táncol csendesen a pohár peremén – halk emlék, mely sosem fakul.

Emlékeimben újra veled találkozom. Érzem az illatod, mely finoman szőtte át a levegőt, s hajad selyme még mindig az ujjaim közt él, mint a leggyengédebb érintés. Látom mosolyod, édes és tiszta, hallom nevetésed, amely átmelegíti a lelkem. Minden pillanat veled a szívembe vésett, örök titokként őrzöm.

A szívem már csak a tiéd – örökre és mindörökké. Tudom, nem késtél el, csak csendben eltűntél, mintha egy szél susogó árnyéka lennél, aki elhagyta a földi időt. De én még várok – hangtalan hűséggel őrzöm emléked az idő szélcsendjében.

Annyira szeretlek, hogy az túlmutat a határokon, túl az élet és a halál küszöbén. Szeretlek a sírig, és azon is túl. Bennem örökké élsz, érzem lépted minden rezdülését, s szívem mélyén sosem hagysz el.

Egy szál virág

Egy szál virág.

Egy illat,

egy szirom,

lágy, akár egy emlék a bőrön.

Egy mozdulat csupán,

egy halk gesztus,

egy érzés,

egy gondolat,

amit nem mondanak ki –

csak átnyújtanak.

Ha egy kéz feléd nyújtja,

és közben némán figyeli

arcod rezdüléseit,

szemed apró táncát,

a lélegzeted mélységét –

ott történik a varázslat.

Nem a virágban.

Nem a mozdulatban.

Hanem a pillanatban,

ahol minden jelentést nyer.

Többet mond, mint bármely szó,

többet ér minden aranynál.

A pillanat – az maga a varázslat.

Láthatatlanul a szívbe hatol,

és onnan többé

soha.

el

nem

illan.

Aurora Amelia Joplin

Áldás az ifjú párra

A fény ma rátok hajol az égből,

mint áldott csönd egy templomi zenéből.

Szívetek összefonódik, mint két kéz,

mely hűséget ígér – szelíden és mélyen.

Ma még csak léptek az úton,

de lábnyomaitok már egy irányba futnak.

A szeretet – ha gondosan ápoljátok –

örök kertté virágzik, s benne csoda lakik.

Legyen otthonotok fészek és menedék,

nevetés és csend, öröm és reménység.

Legyen minden nap új választás a jóra,

és a szemetekben tükröződjön a fény pillanata.

Kívánom nektek, hogy ha jön a vihar,

legyetek egymásnak a csend és a part.

Hordozzatok együtt terhet és álmot,

mint Ég a Földet – hűséggel, szelíden, átkarolva egymást.

És amikor majd sok-sok év után

megálltok kéz a kézben újra a hajnalnál –

a szívetek súgjon csendesen egy dalt:

„Ez az út örök volt. És mindig veled akartam.”

A hajnal leánya

Volt egyszer egy leány, aki sosem aludt el teljesen éjjel.

Nem azért, mert nem tudott, hanem mert a lelke mindig figyelt.

Figyelte a csillagok sóhaját, a szél suttogását, a hold selyemléptű álmait.

Minden éjjel egy-egy kis titkot írt bele a szívébe, és amikor a hajnal közeledett,

már tudta: új nap jön, új ecsetvonás az élet vásznára.

Volt egy kis háza egy dombtetőn, ahol a világ elcsendesült.

A falakat ő festette — aranyba és fehérbe, és feketével húzott köréjük védelmet,

mert csak így tudta megőrizni azt a finom belső fényt, amit a világ túl könnyen eloltana.

Szinte minden reggel leült egy bögre teával az ablakhoz,

és azt mondta magának:

– Ma is lesz valami, amit csak én láthatok meg ebben a világban.

Nem kérdezte, mi a célja, vagy ki ő valójában.

Tudta, hogy ő a hajnal leánya. Az, aki érzésekkel alkot –

szavakkal, színekkel, csenddel.

Nem akart mindig válaszokat – csak jelen lenni abban, amit érez.

És néha, ritkán, egy érzés gondolat sugallat szavakká formálódott benne:

– Nem kell mindig tudnod, mit miért érzel.

Csak engedd, hogy a szíved fessen tovább.

Igazi nyár

Fény, ami nem kérdez.

Illat, amihez emlék nő.

Csend, amely ringat,

és hang, amit csak a szív hall.

Nyár az,

amikor élni nem kell tudni —

csak érezni.

Romantikus nyaralás

– Ugye mondtam, hogy nem kell ötcsillagos hotel ahhoz, hogy emlékezetes legyen? – nevetett Lea, miközben leült a homokra, ahol a fehér vászonra terített piknik várta őket.

– Igazad volt… – Dávid letelepedett mellé, és halkan kibontotta a pezsgőt. A palack halk pukkanása beleolvadt a hullámok morajába. – De erről nem szólt a prospektus. Telihold, te… meg ez az illatod...

– Ez már a bónusz – mosolygott rá Lea, majd ujjával végigsimított a pezsgőspohár peremén. – Ez az első közös nyaralásunk, Dávid. Az első ilyen nyár.

– De nem az utolsó – válaszolta halkan, és az arcán az a bizonyos mosoly jelent meg, amit Lea már jól ismert: komoly volt, mélyről jövő, mégis játékos.

Gyertyát gyújtott. A láng táncot lejtett az éjszaka szélén, a tenger pedig visszatükrözte a holdfény ezüstjét.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem vagy romantikus? – kérdezte Lea, miközben sajtot vágott, és a szőlőből is szedett egy fürtöt a tányérjára.

– Azt hiszem, azóta megbuktam ebből – nevetett Dávid. – De azt is mondtam, hogy te megváltoztatsz bennem dolgokat. Csendben, mint ahogy most a víz simogatja a partot.

– Akkor... – kortyolt bele a pezsgőbe – ...változtass tovább. Mert én szeretem, amit csinálsz velem.

Pillanatokig csak nézték egymást. Az este nem akarta siettetni őket. A gyümölcsök illata összefonódott a sós tengeri szellővel, a gyertyaláng pedig aranyglóriát rajzolt köréjük.

– Sosem volt még ilyen csendes bennem a világ – mondta Dávid halkan. – Csak te, én… meg ez az ezüsthíd ott a vízen. Mintha a hold minket vezetne.

– Mi vagyunk egymás otthona – válaszolta Lea, és ujjai Dávid kezébe fonódtak. – És ma este, ezen a parton, koccintunk mindenért, ami jön még. A nyarakra, a reggelekre, a nevetésekre.

– A jövőnkre – biccentett Dávid.

Poharaik összekoccantak. Apró hang volt, mégis az egész tenger meghallotta.

A szerelem nem kérte, hogy harsány legyen. Csak igaz.

És ott, azon a nyári éjszakán, pezsgőben oldódott a remény és a bizonyosság:

valami elkezdődött, ami nem akar soha véget érni.

Csillaglétra

A dombtetőn csillagok fényei virrasztottak.Csendes késői nyári este volt.

Az égbolt olyan tisztán ragyogott, mintha csak azért létezne, hogy ma éjjel egy vágy teljesüljön.

Egy apa létrát állított a rét puha földjére. Két kislánya mellette állt, kíváncsian, fehér ruhában, mint két kis holdfény-pillangó.

– Ma este – mondta halkan az apa –, megtanítalak benneteket, hogyan lehet elérni a csillagokat.

A kisebbik kislány felnevetett. – Oda? – mutatott a pici kezével. – Az nagyon messze van!

A nagyobbik elgondolkodott, majd megkérdezte:

– De Apa… tényleg elérhetjük őket? A csillagokat? És… azt is, amire szívből vágyunk?

Az apa letérdelt melléjük, és egyik kezét a létrára, a másikat a földre tette. Két világ közé helyezte magát: a Föld és az Ég közé.

– Elérni… – mondta elmosolyodva – nem mindig azt jelenti, hogy megérinted. Néha azt jelenti, hogy a vágyad egybeolvad a csillagfénnyel… és egyszer csak valóra válik. De ehhez tudni kell egy-két dolgot.

A kislányok szeme csillogott.

– Mit? Mondd el! – kérlelték egyszerre.

Az apa elnézett az égre, aztán vissza a lányaira.

– Ahhoz, hogy egy vágy teljesüljön, először is tiszta szív kell.

Olyan, amely nem mások álmait akarja, hanem a sajátját.

– És? – kérdezte a kisebbik, ahogy közelebb húzódott.

– Hit – folytatta az apa. – Hinni kell benne akkor is, amikor senki más nem látja. Amikor nagyon nehéz, és minden kilátástalannak tűnik éppen. Mert a vágy először belül gyullad fel… mint egy kicsi láng. És azt te táplálod.

A nagyobbik kislány komolyan bólintott.

– De sokan hisznek, mégsem teljesül…

Az apa elmosolyodott.

– Igazad van. Mert szükség van még valamire: tudatos gondolkodásra.

Arra, hogy ne csak álmodj, hanem tudd is. Hogy lépésről lépésre épül fel minden. Először meg kell válni a fájó és nehéz érzésektől, s a berögzült, régi gondolkodástól. Amit fel kell ismerni. Ez a tudatosság.

És végül… a legfontosabb…

Mindketten várták, lélegzetvisszafojtva.

– Kitartás – mondta. – Mert az igazi vágyakat nem fújja el az első szél. Aki kitartó, annak a vágy egyszer csak meghallgatásra talál. Mert az univerzum látja: ő igazán készen áll rá, hogy átnyújtsa.

A nagyobbik lány megfogta a pálcát, amit apja nyújtott át neki, és elindult felfelé a létrán.

– Akkor én most megpróbálom, Apa – suttogta.

Lassan haladt, lépésről lépésre, mintha minden fok egy-egy belső akadályt is legyőzne benne. Amikor felért, megemelte a pálcát.

A csillag fénye hirtelen fellobbant, és egy sugár éppen a pálca hegyéhez ért. Mintha válaszolt volna. Mintha felismerte volna a szándék tisztaságát.

– Most kívántam valamit – mondta, mikor visszaért.

Az apa csak bólintott. Nem kérdezte, mit. Nem kellett.

Mert aznap éjjel, mikor mindenki aludt, egy új csillag gyúlt ki az égen.

Halványan, de határozottan elkezdett ragyogni.

És csak egyvalaki tudta: az édesapa, a vágy már úton van, és hamarosan megérkezik. Mosolyogva nézte a kislányait, és boldog volt, hiszen átadott önmagából, a szívéből egy darabot.

Beszélő felhők

Suhannak fenn a beszélő felhők,

törtfehér álmok az Ég tenyerén,

a szél selyemujja cirógatja őket,

táncolnak csendben a nyár peremén.

Nevetnek halkan, ha a Nap rájuk pillant,

aranyat hint rájuk – játszanak vele,

árnyékuk lassan a rétet puhán érinti,

mint kedves szó, mi a szívhez simul.

Formájuk változik – most szív, most madár,

történet lesz mind, ki figyelni mer,

egyszer csak rólad mesél egy kicsi felhő,

és válaszol is, ha szíved figyel.

Ó, nyár! Ó, égbolt! Ó, szélben élő csoda –

milyen könnyű hinni, hogy minden egy dal,

ha a felhők szólnak, s te csak nézed őket,

máris a lelked is táncolni akar...

Tánc az esőben

Az eső aznap lassan kezdett szitálni, mint amikor az ég csak simogatni akarja a földet, nem bántani. A ház ablakán apró vízcseppek gördültek le hangtalanul, s a kert fái alatt egy régi pad is megcsillant — azon ült Jutka mama, kék kendővel a hajában, és épp fonalat gombolyított. A veranda ajtajában két pár kíváncsi szem csillogott.

– Mama... – szólalt meg Panni halkan, ujjával Tomika kezét szorítva. – … Kimehetünk? Csak egy picit. Mezítláb. Csak úgy… érezni.

Jutka mama lassan felnézett. A fonal megállt az ujjai között. Egy pillanatig nem szólt semmit. Csak nézte őket: a kislány piros ruhácskáját, a kisfiú játékos tekintetét, azt a vágyat, amit ő is érzett egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még ő is csak egy mezítlábas kislány volt a nyári eső alatt.

– Mezítláb? Az esőbe? – kérdezte komolyan, de a szemében már ott bujkált a mosoly.

Tomika bólintott.

– Igen. Érezni a vizet. A pocsolyát. A csiklandós cseppeket.

Jutka mama felállt a padról. Lassan odament hozzájuk, két tenyerébe fogta az arcukat.

– Menjetek hát – mondta csendesen. – Ma az ég is nevet. És a föld is boldog lesz, ha a ti lábaitok táncolnak rajta.

A gyerekek nem hittek a fülüknek. Panni halkan felsikkantott, Tomika elkapta a kezét, és már futottak is lefelé a verandáról, bele a nedves, friss fűbe. A föld puha volt, a pocsolyák csillogtak, és az eső mintha dallamot dobolt volna a vállukon. Egy kék esernyő is előkerült valahonnan — Tomika tartotta, és úgy fordult, hogy Panni feje fölé is jusson belőle.

– Táncoljunk! – kiáltotta Panni, és már pörgött is a szoknyája, mint egy virág, amit a szél forgat.

Jutka mama távolabbról figyelte őket. A szeme sarkában egy könnycsepp gyűlt össze – nem a szomorúság, hanem a hála könnye volt. Az emlékek, a gyermekkora képei összemosódtak a jelen szépségével. Talán ő is így táncolt egyszer, mezítláb, az esővel barátságban, szabadon, boldogan. És most… most továbbadta ezt az örömöt.

A gyerekek körül a világ lassított képekké vált. Az eső, a nevetésük, a színek – minden egyetlen szeretetté olvadt össze. A jelen pillanat örök lett.

– Mama! Nézd! – kiáltott Tomika. – Az eső megcsiklandozta a fát is, cseppenként nevet!

Jutka mama felnevetett.

– Bizony, Tomika. Még a fák is szeretnek játszani.

És ekkor Panni szaladt vissza, átölelte Jutka mamát.

– Köszönjük. Ez volt a legszebb engedély a világon.

Jutka mama csak ennyit mondott, suttogva:

– Az életben sok mindent nem szabad. De amit a szív enged meg… azt soha ne tagadjátok meg magatoktól.

Az eső pedig tovább esett. Szelíden, megáldva három generációt. És ott, azon a kis udvaron, egy régi pad mellett, a szeretet új formát öltött: mezítlábas nevetéssé, és egy nagymama szívdobbanásává, amit az ég is hallott.

Ma reggel...

Ma reggel nem sietek.

Nem vagyok már ugyanaz,

aki tegnap voltam.

A csendből érkezem —

és abból a fényből,

amit csak az lát,

aki túlélte az éjszakát.

Felkelek.

De nem a testem

ébred elsőként,

hanem a bennem

szunnyadó hit.

Lassan,

mint a Nap,

aki még hezitál,

érdemes-e előbújni.

De előbújik.

Én is.

Sejtjeim emlékeznek:

valahol egy új mosoly vár rám,

egy új mondat,

amit még sosem mondtam ki,

vagy sosem hallottam.

A harmatcseppek csillognak

a fák levelein,

a reggeli szellő lágyan

ringatja a lombokat,

madarak éneke hívogat,

a természet finom világa vár rám,

amit látni és érezni kell.

Ahogy a nap felragyog

a horizonton,

úgy bontakozik ki

bennem egy új világ.

Üdvözlöm a napot,

mely szívemhez szól.