törtfehér álmok az Ég tenyerén,
a szél selyemujja cirógatja őket,
táncolnak csendben a nyár peremén.
Nevetnek halkan, ha a Nap rájuk pillant,
aranyat hint rájuk – játszanak vele,
árnyékuk lassan a rétet puhán érinti,
mint kedves szó, mi a szívhez simul.
Formájuk változik – most szív, most madár,
történet lesz mind, ki figyelni mer,
egyszer csak rólad mesél egy kicsi felhő,
és válaszol is, ha szíved figyel.
Ó, nyár! Ó, égbolt! Ó, szélben élő csoda –
milyen könnyű hinni, hogy minden egy dal,
ha a felhők szólnak, s te csak nézed őket,
máris a lelked is táncolni akar...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése