Még ontja a nyár utolsó melegét,
perzseli Alföldünk vidékét.
Hónapok óta alig érkezik eső,
porrá szárad a rét, szomjazik a mező.
Itt a nyár már nem nyár, csak izzó némaság,
hosszú forróságban elfáradt világ.
Árnyékba húzódik ember, madár,
minden élő friss fuvallatra vár.
Valahol már közeledik az ősz,
forró ég alatt hűvös szellő időz.
Illata átsuhan kiszáradt mezőn,
friss levegővel integet a jövő.
Várom sétáimat lombszínű utakon,
aranyló levelek közt, puha avaron.
Nézem, ahogy a fák elengedik leveleiket,
velük hullna mindaz, mit elengedek.
Ha egyszer megnyílik fölöttünk az ég,
záporba borul a szürke messzeség,
látni akarom, ahogy fellélegzik a táj,
és a föld minden cseppet magába zár.
Nem bánom, ha bőrig ázom az esőben,
vízcseppek futnak hajamon, kezemen.
Csak essen végre, mossa át a határt,
hadd igya Alföldünk rég várt záporát.
A nap is szelídebb lesz ősszel,
langyos fénye játszik őszi széllel.
Nem éget, csak megpihen vállamon,
jólesik újra időzni a napon.
Lépcsőn ülök majd, két kezem közt teám,
arany levél táncol köröttem nesztelen.
Gőze felszáll, mint halk üzenet,
melege átöleli szívemet.
Nekem az ősz, friss levegő, megérkezés,
esőillat, hosszú séta, elengedés.
Aranyló lombja békét ébreszt bennem,
ez az évszak, melyre oly régóta várt a lelkem.
