Nem volt se nagy, se különleges, csak egy apró test, aki még nem adta fel.
A nő lehajolt, tenyerébe vette, és megérezte: él.
A szíve dobbanása olyan gyenge volt, hogy minden pillanat ajándéknak tűnt.
Nem gondolkodott. Csak ült vele a csendben, mintha tudná: nincs mit tenni, csak maradni.
A levegő lassan megtelt bizalommal.
A madárka szeme kinyílt, és egy ideig nézték egymást — két élőlény, akik hirtelen megértették, hogy a félelem és a szeretet ugyanonnan indul.
Amikor a madár megmozdult, a nő ujjai ösztönösen engedtek.
Nem tartotta vissza.
Csak nézte, ahogy elrepül, mintha magával vitte volna mindazt, amit ő sem tudott kimondani.
Utána még sokáig ült ott, üres kézzel, de valahogy könnyebben.
Nem sírt.
Csak érezte, hogy valami jóvá vált benne
egyszerűen, hangtalanul.
