2025. július 31., csütörtök

Az írás bennem él



Az írás számomra nem egyszerűen kedvtelés – az életem része, a lélegzetem. Ha nem írhatnék minden hajnalban, talán bele is halnék. Mert minden nap úgy ébred a lelkem, mint egy madár, amely szárnyra vágyik. A szavak a szárnyaim – nélkülük csak zuhannék a csendbe a semmibe.
Minden hajnalban, amikor a világ még álmodik, én a betűk közé bújok. Kávé helyett a mondatok ébresztenek, ölelés helyett a papír simogat. Írok, mert így lélegzem, így találom meg magamat újra és újra.
Az ihlet néha nesztelen lép mellém – egy harmatcsepp csillanásában, egy madár szárnyrebbenésében, vagy abban a pillanatban, amikor a Nap első fénye megsimítja az ablakomat. Máskor úgy tör rám, mint a vihar: ha nem engedem ki, szétfeszítene belülről. Írnom kell, mert a szívem szavai csak így találnak haza.
És amikor a történeteim vagy soraim más szívében is visszhangra találnak, érzem igazán, hogy élek. Az írás az én örök hajnali imám, a menedékem, a létezésem lüktetése. Minden sorommal kinyílok a világnak, és minden leírt szóval egy kicsit hazatérek önmagamhoz.

2025. július 30., szerda

Boldog család


Nevetés száll a nappaliban,
kéz a kézben, szív a szívben,
melegség árad minden sarokba,
itt vagyunk, együtt, boldogan.

Az otthon illata lágyan ölel,
a szeretet gyertyája sosem alszik el,
a szavak nem kellenek,
mert minden tekintet mesél.
Gyermekarcok fénylenek,
mosolyuk a napfény tánca,
együtt építjük a világot,
hol a szív sosem magányos.
Itt vagyunk, s ez elég,
minden perc ajándék,
boldog család vagyunk,
s szeretet a kötelékünk.

Mesél a tenger című versem megzenésítve

Kattints ide a zene meghallgatásához


Mesél a tenger



A szikla vagyok, hol megpihen a csend,
A tenger mesél – és én hallgatom bent.
Napfény simogat, vállamon ragyog,
A hab csókjától lassan ringatózom.
Szívem a part, ott nyílik az Égre,
A tenger lélegzik selymesen zenélve.
A hab s a szél együtt susognak,
És bennem a csend lágyan megpihen.
Nem vagyok más, csak része a dalnak,
A szél hajamba puha csókot ad.
Testem a szikla, lelkem a sóhaj,
S a tenger ölel – hangtalanul, óvva.
Most itt vagyok, s minden elcsitul,
A napfény ringat, álomként elindul,
Velem a víz, az Ég, a csillagok –
A világ ma bennem selymesen ragyog.

Szívbe égett barátság




Csendben ülünk, a szél is hallgat most,
Könnyünkben tükröződnek régi csillagok.
Nem kell beszélni, elmond mindent a szem,
Barátságod őriz, míg e világon élek.
Ha jön a vihar, s a szívem félve ver,
Te fogod kezem, elcsitul bennem, s újra ott lesz a csend.
Nevetünk, sírunk, szél sodor dalokat,
Lelkünkben születik ezer pillanat.
S bármerre sodor is az élet,
Barátságunk már rég a szívünkben égett,
Mint ősi láng, mi sosem halványul el,
Örök fényként bennünk él tovább.

2025. július 28., hétfő

Nem engedlek el



Az eső finoman dobolt a peronon. Anna az ablakhoz simult, és nézte, ahogy a vonat lassan elindul. A szíve minden egyes döccenésnél összébb szorult. A peron szélén ott állt Márk, mozdulatlanul, kezében a kabátja ujját gyűrve.
A telefonja rezdült üzenet érkezett.
Márk:
– Most olyan, mintha valamit elrontanék, hogy elengedlek.
Anna gyorsan pötyögött:
Anna:
– Nem rontasz el semmit. Ez csak egy kis időre szól.
Márk:
– Nem tudom… Mintha a mellkasomból kiszakadt volna valami, ahogy elindultál.
Anna szeme megtelt könnyel.
Anna: Én is így érzem. De hidd el, visszajövök.
A vonat gyorsult, amikor Márk zsebébe tette a telefont. Csak állt ott, nézte, ahogy Anna alakja távolodik. De valami egyre erősebben dolgozott benne:
– Miért állok itt, mikor ott lehetnék mellette?
Szinte észre sem vette, hogy futni kezdett a vonat mellett. Az eső csapta az arcát, a cipője csúszott, de nem törődött semmivel.
– Ha most nem lépek, örökre bánni fogom.
A vonat ajtaja még nyitva volt. Márk lendületből felkapaszkodott. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.
Anna a telefonját nézte, de üzenet nem érkezett. Ekkor meghallotta a lépteket a folyosón. Mire felfogta, már ott állt előtte Márk, zihálva, vizes hajjal, de mosolyogva.
– Márk?! Mit… mit keresel itt? – hebegte Anna.
– Rájöttem, hogy nem tudlak elengedni. Nem érdekel, hova mész. Veled akarok lenni. Most, mindig.
Anna felpattant, és a nyakába ugrott. Úgy szorította, mintha félne, hogy újra eltűnik.
– Bolond vagy… – nevetett, de a könnyei potyogtak.
– Lehet. De a te bolondod vagyok.
A vonat robogott tovább, az eső halk kopogással kísérte őket. Márk és Anna ott ültek egymás mellett, kéz a kézben.
Ez nem búcsú volt. Ez egy új történet kezdete.

Levél Virághoz (Episztola)




Virág, te halk szellő vagy,
ki mosolyt hoz a nappalokba.
Lépésed csend – mégis megmarad,
mint emlék, mely egy dalban szól.
Nevetni tanít minden szavad,
mosolyba fon, mint halk zene.
Novelláidban szárnyalnak
varázslatos képek.
Tollad vidám, s néha csintalan,
de mélyre szól, ha bánat van.
Szavaid közt a béke int,
s új világ nyílik bennük, mint kincs.
Írsz: „Aludj, kérlek, többet, Aurora!”
S e sorban ott az őszinteség.
Anyai, óvó gyengédség –
egy szelíd lélek ölelésnyi intés.
Nem láttalak még – és mégis
úgy érzem, rég szívemben élsz.
Nem kell test, hang vagy közelség –
a lelkek egymásban otthonra találnak.
Ez most egy vers. Egy vallomás,
mely szívből jött, és igaz.
Tudd meg hát, hogy mióta vagy –
virág nyílik minden nap.

2025. július 26., szombat

A jel beszél



– Hallottad a csengőt? – kérdezte Nóra, miközben a homokban mezítláb lépkedett, mintha a föld meséit hallgatná.
– Csak a szél mozdította meg – felelte Bence, a sátor felé pillantva, ahol egy szarka figyelte őket, tollát igazítva.
Nóra a kardigán ujjába törölte a kezét, elővette a rúzst, és lassan végighúzta ajkán, mintha bátorságot festene rá.
– Ha elmondom, mit érzek, bolondnak hiszel – súgta halkan.
– A képzelet a legszebb igazság – válaszolta.
Ekkor egy méhecske szállt a friss paradicsom illatára, mintha jelet hozna.
– Minden jel beszél hozzánk, ha figyelünk – mondta Nóra.
Az este hűvös szellője körülölelte őket, és egy meleg, szelíd ölelésben a világ csendesen megállt örökre.

A látás ajándéka



Ezidáig aludtam.
Csukva volt a szemem.
Nem láttam.
Vak voltam.
Elnyelt az elvárások mindennapja.
És közben nem vettem észre,
hogy minden, amit kerestem –
már itt volt.
Nem máshol.
Itt.
Körülöttem.
Bennem.
Kinyitottam a szemem.
Nem volt könnyű.
Szúrt a fény,
égetett az igazság.
Sokáig nem akartam látni,
mert fájt,
mert féltem.
De most már nem.
Most már látok.
És nem fáj.
Elfogadom.
Szeretem.
Azt, ami van.
Azt, aki vagyok.
Azt, ami körülölel.
Megállok.
Csak egy pillanatra –
de abban minden benne van.
Ma reggel a kedvenc fámon
egy tarka szarka köszöntött.
Néztem.
Ő boldog volt.
A madarak a kertben dalolnak,
a szél susog,
suttog titkokat a fák leveleinek.
A Nap aranyfényben ragyog.
Mollykám boldogan hencsereg a fűben.
Ő is látja.
Ő is tudja.
Ez az öröm.
Ez a látás.
Ez az élet.
Az arcomat simogatja
a nyári szellő,
és már nem kellenek a szavak.
A csend beszél.
Minden beszél.
A csend most már nem üres –
tele van élettel.
És én látok.

Az Éj Őrzője



Aludj, szép szív, ma én vigyázok rád,
könnyedre fényt borítanak az álmok.
Nem engedem, hogy fájdalom törjön rád,
köréd fonok most egy csillagfonatú fát.
Ágai emlékek, gyökere szeretet,
levelei őriznek minden emléket.
Ha jönne sötét vagy régi lidérc,
én ott vagyok:
a fény, mi csendben melléd tér.
Szemhéjad mögött tiszta tó vár,
nyugalom mélye, hol nincs már határ.
Szárnyam a párnád, lelkem a kendőd,
nem engedlek el, míg nem jön szívedbe derű.

Csak halkan...



Ma nem kell ragyogni,
ma nem kell szólni sem.
Ma a csend a tanítás,
a Lélek halkan üzen.
Szemed mögött csillag alszik,
testedben az Ég remeg,
nem vagy gyenge, csak most épp
a Mindenség lélegez veled.
Egy fátyol hullt rád lágyan –
nem búcsú, csak ölelés.
Ismersz minden árnyat,
s pihenni is tudsz: ez a békesség.
Nem kell már menned sehová,
a válaszok belül ringnak.
Az igazi fény sosem kiált,
csak jelen van… benned. Halkan.

Szarkáim



Én vagyok a szarka.
Nem éneklek, mert nincs szép hangom.
Kiáltok, ha kell. Mert látok.
És amit látok, azt nem rejtem el szavak mögé.
Fekete-fehér vagyok, de nem egyszerű.
A tollam fényesen csillan a napfényben.
Nem a szépség kedvéért – hanem mert ilyen vagyok.
Nem alkuszom a színnel.
A fehér élesen vágja ketté a testem,
ahogy a figyelem vágja ketté a zajt.
Pár napja a fádra szálltam.
Tudod, melyikre – azt szereted.
Nem véletlenül ültem oda.
Azt hiszed?
Figyeltelek.
Ahogy befelé néztél, de még nem mertél egészen elengedni.
Ahogy kifújtad a napot magadból.
Mozdultam.
Jobbra billentem, aztán balra.
Nem tánc volt az – inkább mérlegelés.
Te is azt tetted: belül, hangtalan.
Nem féltem.
Nem is kíváncsiskodtam.
Csak jeleztem: itt vagyok.
Látsz-e engem úgy, ahogy én látlak téged?
Aztán megérkezett ő is – a másik én. A párom.
Nem kérdezett, csak jött.
Mert amit én néztem, azt ő is nézni akarta.
Téged.
Nem repültünk el.
Nem kellett.
A jelenlétünk elég volt.
Mint egy tükör, amiben visszanéztél önmagadra.
És ha holnap újra hallasz kiáltani hajnalban,
tudd: nem zavarni akarlak.
Csak szólok, hogy még mindig itt vagyunk veled.
Szeretünk. Védünk.

Nyár szíve



A mezők fölött forró párát fúj a szél,
nyár-üstben izzik minden falevél.
De bennem tó tükröz – mély, kék nyugalomban,
melyet a csend kavicsai karcolnak titokban.
A Nap korongja lassan aranyhídra lép,
s a Föld szívéből felbugyog az élet-ének.
Kezedbe adnám most a csönd vizét,
hogy lehűtse lázadó szíved tüzét.
És ott, ahol a fény és árnyék összeér,
szárnyat bont a remény, akár a fehér
pillangó, mely halkan rád hajol –
nyár szíve ez, örök és ragyogó.

Ha végre a karodban



Ha végre a karodban ébredek,
nem lesz többé múlt, sem jövő,
csak a tested melege,
ahogy belesimul az enyémbe.
A szívem a mellkasodhoz ér,
hallom, ahogy dobog – értem.
Minden sóhaj, minden érintés
úgy éget belül,
mint a tűz, ami sosem fáj,
csak életre hív.
Ujjaid a hajamba túrnak,
ajkad a nyakamhoz ér –
és én akkor tudni fogom,
hogy nincs több éjjel nélküled,
nincs több hiány.
Csak mi,
két test, két lélek,
két szív, egyetlen dobbanás.
A csókod íze bennem marad,
mint egy ősi eskü,
amit csillagok írtak ránk:
hogy újra együtt ragyogjunk
a földi életben,
mint szerelmespár.
És mikor megérintesz,
nem lesz kérdés,
mert a testem minden porcikája
téged hív.
Öled melege, karod ereje,
és a szemedben az a fény,
amit csak rám tartogattál.
És amikor testünk összeér,
nem tudni, hol kezdődsz te,
és hol végződöm én.
A lelkünk egyetlen láng,
a szívünk egyetlen dallam.
Minden mozdulat, minden csók
a végtelen ígéretét súgja:
„Örökké mi vagyunk –
egy fény, egy szerelem, egy világ.”

A fehér virág



A Nap fénye aranyosan kúszott végig a háztetőkön. Emma az ablakban könyökölt, haja aranyló hullámokban omlott a vállára. Lent Ádám állt, kezében egy szál fehér virággal, amit már vagy tízszer megforgatott, mielőtt megszólalt volna.
– Hoztam valamit… – motyogta, majd felpillantott.
– Nem nagy dolog. Csak… olyan, mint te.
Emma elmosolyodott, a szeme csillogott.
– Mint én? Egy virág?
– Hát… szép. És… jó ránézni. A fiú arca vörös lett, ahogy kimondta.
A lány felkacagott, de nem gúnyosan, inkább melegen.
– Olyan mókás vagy. A keze az övéhez ért, miközben átvette a virágot.
Ádám próbálta elrejteni, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából.
– Nem tudok rendesen beszélni, ha mosolyogsz.
– Akkor ne beszélj – Emma halkan nevetett, és még közelebb hajolt az ablakból.
– Megvársz, míg lemegyek?
– Persze. Nem sietek sehová.
A lány eltűnt az ablakból, pár perc múlva már az udvaron szaladt végig. Az este illata körülölelte őket – friss fű, jázmin, és valami titkos nyárvégi varázs. Emma megállt előtte, a virágot a mellkasához szorítva.
– Ez az első virág, amit fiú adott nekem – mondta halkan.
– És én még soha nem adtam senkinek. – Ádám kicsit zavartan nevetett.
– Lehet, hogy bénán csinálom.
Emma ránézett, aztán hirtelen csak ennyit mondott:
– Nem bénán. Csak… igazin.
Csend lett, de ez a csend nem volt üres. A szívük hangosabban beszélt, mint a szavak.
Emma odahajtotta a fejét Ádám vállára. Érezte a fiú szívdobbanásait, mintha mindegyik azt suttogná: itt vagy, végre itt vagy. Ádám óvatosan átkarolta őt, remegő kézzel, mintha félne, hogy a pillanat túl szép, és ha megmozdul, szertefoszlik.
– Tudod… – kezdte Ádám, de a hangja rekedt volt –, most olyan érzésem van, mintha... hát, mintha én lennék a világ legszerencsétlenebbje, és közben mégis a legszerencsésebb.
Emma felnevetett, a hangja olyan volt, mint egy halk csilingelés.
– Ezt most hogy érted?
– Hát… hogy totál nem tudok mit mondani, de közben meg… te itt vagy, és ez így… nagyon jó.
A lány ránézett, huncut mosollyal.
– Ez volt a nagy vallomásod? Mert ha igen, akkor… kicsit idétlenül sikerült.
– Bocs, első próbálkozás – dadogta Ádám.
– De amúgy… szeretem, hogy béna vagyok, mert te mindig nevetsz rajtam.
Emma hirtelen megállt, és odalépett elé.
– Lehet, hogy csak azért, mert te vagy az egyetlen, aki ilyen… őszintén mókás és idétlen.
Ádám nevetett.
– Ez bók, ugye?
– Persze, te nagy okos! – felelte a lány, majd játékosan meglökte a vállát.
A következő pillanatban azonban mindketten elhallgattak. Ott álltak a kihalt kis utcában, a macskakövek között megbújó virágok illatában, és valahogy minden annyira tisztának, szépnek tűnt. Ádám halkan mondta:
– Most… szabad megcsókolhatlak?
Emma elmosolyodott, kicsit megrázta a fejét.
– Nem kell engedélyt kérni. Csak csináld, butus.
Amikor megcsókolta, mindketten úgy érezték, hogy a világ valami furcsa, édes hely lett. Minden egyszerű volt, tiszta és fénylő – mintha az első szerelem minden hibájával és bájával örökre beléjük költözne.
Epilógus – három év múlva
Ugyanazon a kis utcán sétáltak, ahol először csókolták meg egymást. Emma most is felnézett arra az ablakra, és elmosolyodott.
– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy béna vagy?
Ádám nevetett.
– Most is az vagyok. De te még mindig nevetsz rajtam.
– Mert még mindig szeretem, hogy ilyen idétlenül szeretsz – súgta a lány, és hozzábújt.
Ádám lehajolt hozzá, és komolyan mondta:
– Tudod, az első szerelem nem múlik el. Csak… velünk nő fel.
Emma megcsókolta, és az az illat, az a nyár, az a pillanat újra ott volt köztük – mintha az idő sosem mozdult volna el.

2025. július 20., vasárnap

Az igazi Léna



– Léna, megint késel! – szólt rá nevetve a bátyja, miközben a lány mezítláb futott le a domboldalon, szoknyájának szegélyén virágporral.
– A bárányokat nem hagyhatom reggeli nélkül! – válaszolta csípősen, de mosolygott. Olyan volt, mint a nyár első pillanata: élénk, illatos és mindent betöltő.
Léna volt a falu szépe. Így hívták – suttogva, néha irigyen, néha áhítattal. A férfiak udvaroltak neki, a lányok utánozták a fonatát, az anyák a nevét adták újszülöttjeiknek. Mégis, ő mindig egyedül maradt. Nem azért, mert nem vágyott valaki kézmelegére az övében – hanem mert nem akadt senki, aki igazán belé látott volna, túl a külsőségeken.
Egészen addig, amíg az új tanító meg nem érkezett a faluba.
Egy őszi reggelen történt, amikor a köd még megült a dombokon. A fiatal férfi, Barnabás, épp akkor érkezett az iskolához, amikor Léna egy kosár almával ballagott el mellette.
– Jó reggelt! – szólalt meg a férfi kissé félénken. – Maga lehet az, akiről mindenki beszél.
– Remélem, nem csak a pletykáknak hisz – mosolygott Léna, és egy piros almát nyújtott át neki. – Néha tévednek.
– Azt hiszem, én inkább magára szeretnék hallgatni – felelte Barnabás.
Abban a pillanatban Léna szemében valami megvillant. Valami, amire várt.
Ezután egyre gyakrabban látták őket együtt. A könyvtárban, a réten, a templomlépcsőn. A falu figyelt, ítélkezett, suttogott.
– Egy tanító? Nem túl egyszerű Léna számára? – kérdezték az asszonyok.
– A falu szépe sokkal jobbat érdemel – morogta az egyik kocsmáros.
De Léna nem törődött velük. Először érezte úgy, hogy önmagáért figyel rá valaki. Barnabás nem a szépségét csodálta, hanem azt, hogyan ismeri a csillagokat, hogyan beszéli a virágok nyelvét, és miként hallja meg azokat a csendeket, amelyeket mások sosem.
Egy este, mikor már lehullottak a gesztenyék, Léna megállt a tanító előtt, és azt mondta:
– Sokan akartak engem, mert szép vagyok. De te vagy az egyetlen, aki nem akart… úgy – és ezért hiszem, hogy te vagy az, akire vártam.
Barnabás csak ennyit felelt:
– Ha engem választasz, a falu ítélni fog.
– Már ítélnek – felelte halkan Léna. – De engem már rég nem érdekel, hogy a falu mit gondol.
Tavasszal esküvőt tartottak – egyszerűt. Volt, aki nem ment el. Volt, aki elsírta magát. De amikor Léna az oltár előtt állt, többé nem a falu szépe volt.
Hanem valaki, akit végre önmagáért szerettek. Önmaga lehetett.
És ez sokkal szebb volt mindennél.

Az ismerős idegen



– Álmodtál újra?
– Igen. Repültem… és te ott voltál. A lámpásod fénye űzte el a félelmemet, és megnyugodtam. Mindig megnyugszom utána, újra.
– És én? – kérdezte izgatottan mosolygva gyengéden.
– Esőcseppként értél földet, mégis napsugár lettél bennem.
Csend. Ő csak nézte, bakancsát lóbálva ahogy a padon ült.
A fák susogtak, a toronyóra kitartóan ütött, mintha jelezné új idő élet következik számukra.
– Honnan ismersz engem, Lilla? – kérdezte izgatottan.
– A kórházból. Neked adták a szívet… a szerelmemét, amely mostmár benned dobog.
Levette a szemüvegét. Két könnycsepp csillogott benne, mint a csillagok az éjszakában.
– Most már értem… miért dobban úgy bennem, mintha mindig is ismertelek volna.

Táncoló fények



Táncol a fény a fák levelén,
madárdal sző selymet a reggelbe –
a Nap mosolyát a vállamon érzem,
s a világ újra hisz a szerelemben.
A mezők illatát viszi a szél,
búzavirág nyílik az út szélén –
minden levél egy régi emlék,
és minden perc egy új reménység.
Könnyű a lét, mint harmat a fűszálon,
csend ring a tó ölelésében –
ez most a nyár, örök és tiszta,
egy pillanatnyi végtelen béke.