Virág, te halk szellő vagy,
ki mosolyt hoz a nappalokba.
Lépésed csend – mégis megmarad,
mint emlék, mely egy dalban szól.
Nevetni tanít minden szavad,
mosolyba fon, mint halk zene.
Novelláidban szárnyalnak
varázslatos képek.
Tollad vidám, s néha csintalan,
de mélyre szól, ha bánat van.
Szavaid közt a béke int,
s új világ nyílik bennük, mint kincs.
Írsz: „Aludj, kérlek, többet, Aurora!”
S e sorban ott az őszinteség.
Anyai, óvó gyengédség –
egy szelíd lélek ölelésnyi intés.
Nem láttalak még – és mégis
úgy érzem, rég szívemben élsz.
Nem kell test, hang vagy közelség –
a lelkek egymásban otthonra találnak.
Ez most egy vers. Egy vallomás,
mely szívből jött, és igaz.
Tudd meg hát, hogy mióta vagy –
virág nyílik minden nap.
