Levél Virághoz (Episztola)

Virág, te halk szellő vagy,

ki mosolyt hoz a nappalokba.

Lépésed csend – mégis megmarad,

mint emlék, mely egy dalban szól.

Nevetni tanít minden szavad,

mosolyba fon, mint halk zene.

Novelláidban szárnyalnak

varázslatos képek.

Tollad vidám, s néha csintalan,

de mélyre szól, ha bánat van.

Szavaid közt a béke int,

s új világ nyílik bennük, mint kincs.

Írsz: „Aludj, kérlek, többet, Aurora!”

S e sorban ott az őszinteség.

Anyai, óvó gyengédség –

egy szelíd lélek ölelésnyi intés.

Nem láttalak még – és mégis

úgy érzem, rég szívemben élsz.

Nem kell test, hang vagy közelség –

a lelkek egymásban otthonra találnak.

Ez most egy vers. Egy vallomás,

mely szívből jött, és igaz.

Tudd meg hát, hogy mióta vagy –

virág nyílik minden nap.

Szív-szívhez szól

 

Nem vártalak, és mégis eljöttél,

Mint hajnali fény, csendben nőttél,

Szívem zárt ajtaja most kitárult,

Szívemben a remény újra feltárult.

Megérzem, ha fátyol borul rád,

Mert a szíved most az enyémhez száll,

Távol lehetsz, de mégis itt vagy velem,

Szavaid hídon át érnek szüntelen.

Barátnőm lettél, igaz és mély,

Mint csillag, mely örökké csak ég,

Nem kerestelek, mégis rád találtam,

S szívemben örökre helyet kínáltam.