Az igazi Léna

– Léna, megint késel! – szólt rá nevetve a bátyja, miközben a lány mezítláb futott le a domboldalon, szoknyájának szegélyén virágporral.

– A bárányokat nem hagyhatom reggeli nélkül! – válaszolta csípősen, de mosolygott. Olyan volt, mint a nyár első pillanata: élénk, illatos és mindent betöltő.

Léna volt a falu szépe. Így hívták – suttogva, néha irigyen, néha áhítattal. A férfiak udvaroltak neki, a lányok utánozták a fonatát, az anyák a nevét adták újszülöttjeiknek. Mégis, ő mindig egyedül maradt. Nem azért, mert nem vágyott valaki kézmelegére az övében – hanem mert nem akadt senki, aki igazán belé látott volna, túl a külsőségeken.

Egészen addig, amíg az új tanító meg nem érkezett a faluba.

Egy őszi reggelen történt, amikor a köd még megült a dombokon. A fiatal férfi, Barnabás, épp akkor érkezett az iskolához, amikor Léna egy kosár almával ballagott el mellette.

– Jó reggelt! – szólalt meg a férfi kissé félénken. – Maga lehet az, akiről mindenki beszél.

– Remélem, nem csak a pletykáknak hisz – mosolygott Léna, és egy piros almát nyújtott át neki. – Néha tévednek.

– Azt hiszem, én inkább magára szeretnék hallgatni – felelte Barnabás.

Abban a pillanatban Léna szemében valami megvillant. Valami, amire várt.

Ezután egyre gyakrabban látták őket együtt. A könyvtárban, a réten, a templomlépcsőn. A falu figyelt, ítélkezett, suttogott.

– Egy tanító? Nem túl egyszerű Léna számára? – kérdezték az asszonyok.

– A falu szépe sokkal jobbat érdemel – morogta az egyik kocsmáros.

De Léna nem törődött velük. Először érezte úgy, hogy önmagáért figyel rá valaki. Barnabás nem a szépségét csodálta, hanem azt, hogyan ismeri a csillagokat, hogyan beszéli a virágok nyelvét, és miként hallja meg azokat a csendeket, amelyeket mások sosem.

Egy este, mikor már lehullottak a gesztenyék, Léna megállt a tanító előtt, és azt mondta:

– Sokan akartak engem, mert szép vagyok. De te vagy az egyetlen, aki nem akart… úgy – és ezért hiszem, hogy te vagy az, akire vártam.

Barnabás csak ennyit felelt:

– Ha engem választasz, a falu ítélni fog.

– Már ítélnek – felelte halkan Léna. – De engem már rég nem érdekel, hogy a falu mit gondol.

Tavasszal esküvőt tartottak – egyszerűt. Volt, aki nem ment el. Volt, aki elsírta magát. De amikor Léna az oltár előtt állt, többé nem a falu szépe volt.

Hanem valaki, akit végre önmagáért szerettek. Önmaga lehetett.

És ez sokkal szebb volt mindennél.

A képzeletbeli valóság

Eva csendben ült a festőállványa előtt. A szobában szelíden derengett a fény, mintha a levegő mozdulatlan lenne, nehogy megzavarja azt, ami ott születik – nem egyszerű kép, hanem egy másik világ.

Ecsetjének minden mozdulata emlékeket hordozott. Nem csupán színeket kevert, hanem érzéseket: fájdalmakat, amelyeket éveken át cipelt magában; pillanatokat, amelyeken csak a hite vitte keresztül; és vágyakat, amelyek olykor alig mertek megszólalni benne.

Eva nem mindig volt ilyen. Volt idő, mikor csak botladozott az életben. Az élet nem terített elé bársonyszőnyeget – inkább köveket szórt. Ritkán jött boldog pillanat, de amikor jött, akkor ragyogott benne, mint apró csillag egy sűrű éjszakában. És ő ezeket a csillagokat nem feledte el. Megőrizte őket, ahogy mások az emlékeket szokták.

A világ, amiben élt, sokszor rideg volt. Durva. Néha olyan érzése támadt, mintha nem is ide tartozna. Mintha eltévedt volna a Föld nevű bolygón, mintha idegenként járná a lépteit ebben a kemény világban.Ez nem volt számára Paradicsom. És mégis – itt kellett élnie.

A túléléshez nem volt elég a levegő vagy a kenyér. Szüksége volt valami többre. Valamire, ami túlemelte a valóságon. Így lett az írás és a festés az ő menedéke. Mikor ecsetet fogott, vagy mikor leírta azt, amit más talán ki sem tudna mondani – akkor átlépett. Egy másik világba, amit ő teremtett. Egy világba, ahol a szeretet nem feltételhez kötött, ahol az együttérzés nem ritka madár, ahol a csillagok közelebb voltak, mint a fájdalom.

És ezek a világok... ezek nem kitalációk voltak. Nem menekülések. Hanem hidak. Hidak a valóság és a lélek között. Amikor festett, nem csupán egy galaxis ívét rajzolta meg a vásznon – saját magát rakta össze minden egyes ecsetvonással. Vagy ha írt – akár verset, akár novellát –, akkor is önmagát építette és formálta.

A képe most is lüktetett előtte. Egy örvénylő univerzum, amely valójában ő maga volt. Fény és sötétség. Küzdelem és megértés. És benne – a hűséges hit, hogy van tovább. Hogy változni lehet. Hogy akkor is érdemes, ha minden összeomlani látszik.

Eva mosolygott. Nem azért, mert minden rendben volt – hanem mert tudta, hogy bármilyen is a világ odakint, az övé itt bent ragyogni fog. Mert ő már megtanulta: nem a valóság fogja formálni őt, hanem ő formálja a valóságot – színekkel, szavakkal, és a lelkéből születő versekkel és novellákkal.

Így az élete boldogabb lett, és már másokkal is megosztja, hogyan érte el. Lehet, hogy valakinek éppen szüksége van rá – és ezáltal már segített.