A szőlőhegyek fölött aranyló napsugár játszott a levelek között, s a tőkék üresen, csendesen álltak, mintha maguk is elégedetten sóhajtottak volna a munka befejeztével. A szüreti mulatság napja elérkezett: a falu apraja-nagyja ünneplőbe öltözve gyűlt össze a főtéren, ahol a levegőt az édes must illata lengte be, keveredve a friss kenyér és a sülő kalács lágy, meleg párájával.
A zenészek rázendítettek: a dob, a hegedű és a cimbalom pergő dallama hívogatta a táncos lábakat. Két fiatal lépett a kör közepére – a fiú fekete mellényben, kalappal, a lány piros szoknyában, hajában szalag lobogott a szélben. Amint tekintetük találkozott, mintha a mulatság varázsa bennük gyulladt volna lángra.
A fiú könnyedén megpörgette párját, s a szoknya piros virágként szétterült körülötte. Lábuk alatt dobbant a föld, a taps ütemre követte minden mozdulatukat, s a nevetésük tisztán zengett, mint a muzsika maga. A borospoharak emelkedtek, koccantak, s a jókedv szinte kézzel tapinthatóvá vált.
Ez nem csupán tánc volt: az élet öröme szőtte át minden mozdulatukat. A szüret ünnepe a munka gyümölcsét borrá, a bor dalba, kacagásba, szerelembe fordította. A két fiatal mozdulataiban ott lüktetett a múlt és a jövő, a hagyomány és a remény.
És ekkor a szőlőtőkék fölött végigsuhant a szél, mintha maga a természet is tapsolt volna. De amint a falu szíve dobogott a tánc és nevetés ritmusára, egy pillanatra megállt minden tekintet: a fiú kezében a lány szalagjába rejtett egy apró, sötét fürtöt – a legédesebb szőlőt, amit a hegyen találtak, s amelynek íze mindörökre összekapcsolta őket.
